József figyelte a számítógép
képernyőjét. Már hat órája hallgatta az automata hívások
búgását, és úgy érezte, lassan megőrül, a call center
fülkéjének magányában. Már az ötszázadik adós, gondolta, aki
nem veszi fel a telefonját, de hátraléka van. Nem lesz ez így jó,
de itt megszakadt a gondolatmenete, mert a gép jelzett, hogy valaki
felvette a telefont. Azonnal reagált rá, és megnyomta a
válaszgombot.
-Jó napot kívánok. Kovács József
vagyok. Rögzített beszélgetést folytatunk hölgyem. A
beazonosításhoz szükségem lenne néhány adatra.
És ekkor csoda történt. A nő
beazonosította magát. És beszélt Józsefhez, aki lassan már nem
is hallott emberi hangot, legalább három napja a reggeli
köszöngetésen kívül. Némán imádkozott. Csak még egy percet!
Te istennő, csak még egy percet beszélj hozzám! Majd udvariasan
elköszönt, és boldogan huppant vissza a széke kényelmes
magányába, hogy végre beszélt, és ráadásul egy nőve!
Legszívesebben ordított volna büszkeségében. De inkább csak egy
fáradt félmosolyt engedett el gépe felé, ami szorgosan hívogatta
tovább a nem válaszoló ügyfeleket.
