Pár sorral kezdődött. A levél amit
Zsuzsa írt mégis hosszabbra sikeredett, mint szerette volna. Csak
ennyi lett volna: Elválok. De mégsem. Nem volt elégedett, ezért
megpróbálta a párja fejére olvasni azt a sok évnyi bajt, és
szenvedést, amit kapcsolatukban sérelmére, és meg nem született
gyermekeik miatt érzett. De nem így történt, és ez bosszantotta.
Valahányszor újrafogalmazta, javított rajta annál inkább öltött
testet a szöveg egy szerelmes tini leveleként az angoltanárjához.
Csak nem hagyta nyugodni ez a tény, ezért drasztikusabb szavakat
próbált használni, így azonban túlontúl perverzre sikerült.
Ebből mikorra elege lett lecsukta a számítógépet, és elindult
egy sort sem hagyva hátra. A reptérre tartott, ahol az első induló
gépre váltott jeggyel a zsebében a beszállást várva váratlanul
férjébe botlott. Eldöntötte, most szakít, itt mindenki előtt. A
váratlanul felbuggyanó szavakon azonban meglepődött. -Imádlak,
te szemét! Szó szót követett, és együtt repültek Londonba, és
egy együtt töltött hétvége után rájöttek, hogy egymást nem
tudják nélkülözni. Ebben a nő meg is nyugodott volna, hanem a
férj idegesen kapkodva összepakolt hétfőn, és hazarepült. Mikor
Zsuzsa magára maradt a szállodában, elkezdett gondolkodni. Már
megint itthagyta a szeretett férfi, és már megint azon kell
zsörtölődnie magában, hogy nézheti a plafont, a tévét, vagy
akármit, de egyedül van. Fel-felmerülő gondolata volt hogy kilép
a kapcsolatból, azonban, hogy egy idegen országban volt,
felcsigázta érdeklődését. Először az üzleti negyedbe ment, és
az üvegpaloták közötti hideg fények hideggé tették őt is.
Azután következtek a bevásárlóközpontok, amikben szinte minden
pénzét elköltötte. Annyi maradt, hogy a hét végéig, amikor a
repülő hazavitte volna, enni még csak-csak, de már több
kirándulásra nem futotta volna. Így egy hét tévénézés után
felszállt a gépre, a temérdek csomaggal, amit összevásárolt, és
hazament. A lakásukat azonban zárva találta, és amikor párjánál
érdeklődött, hogy mi történt, az egykedvűen annyit mondott
csak: Elválok. Szinte összedőlt a világ körülötte, és a
szélütés kezdte kerülgetni. Majd becsöngetett újra, és a
kaputelefonban újra ismétlődött ugyanaz a szöveg. Ekkor már
gyanút fogott, hogy valami nincs rendben, és elővette telefonját,
amiben az el nem küldött e-mailok között megkereste a legutóbbit,
amit, úgy emlékezett nem küldött el ugyan, de ott volt, és most a kaputelefon, a
férje hangján szó szerint elismételte az abban írtakat. Nem
értette, miféle viccel van dolga, egészen addig, míg a csengő
többszöri nyomkodása után, álmosan elő nem jött a férfi, egy
jó hét ivászat nyomait magán viselve, és amíg kitántorgott, a
nőben felsejlett, hogy most lett volna a tizedik évfordulójuk,
amiről teljesen elfelejtkezett. Amíg férje, mert később
elmesélte, keresgélte, hogy mivel lephetné meg párját az
alkalomra, belebotlott a fiókjában az első levélbe, és, mivel
csak az elsőt küldte el az asszony, az ajándék árát a
cimboráival elitta, lecseréltette a zárakat, és felmondta a
levelet a kapucsengőt megbabrálva. Hamarosan megkapta a többi
üzenetet is a párjától, mert az asszony, amíg józanodott,
gyorsan elküldte a vázlatokat is, és ennyit mondott: Nekünk még
ez sem sikerül, látod, de te legalább jól kimulattad magad.
Ezután összebújtak, pont úgy mint tíz éve, és egy jót
nevettek az egészen.
