2014. szeptember 26., péntek

A kapu

-Ezek milyen kavicsok?
-Ezek a lélek kavicsai. Válaszolta az Mónika a lányának, amikor a patakparton a színes kavicsok között játszott.
-Ezt elteszem. Azzal a kislány eltett egy számára érdekesebb darabot, mielőtt elindultak volna az autó felé.
Később, amikor a leckét írta másnapra, többször elővette és megnézte. Emlékeztette valamire, de nem tudta mi az. Töprengett egy darabig, amíg anyja vacsorázni nem hívta. Vacsora után furcsa gondolata támadt. Egy kérdés foglalkoztatta egy ideje, de csak most öltött testet.
-Mi az a lélek? Kérdezte.
-A lélek egy kapu, ami a belső gondolataink felé vezető utat takarja el előlünk. A belsőnkben rengeteg gondolat lakik, amik a legegyszerűbbtől a legbonyolultabb feladatokig, megoldanak helyzeteket, amikbe kerülünk.
-Mint az iskolai dolgozatok? Vannak kérdések, amikért több pont jár, a tanító néni szerint.
-Valami olyasmi, de ezek a gondolatok inkább egy örökké tartó iskolában születnek, amíg az út végére nem érünk.
-Mi van az út végén?
-Azt nem mondta még el senki. Én egy olyan ajtót látok a végén, amikor mindenki elbúcsúzott, és végre az ember aludni térhet.
-De mindig alszunk este. Az ajtó mögött sötét van?
-Olyan fény van mögötte, amit gyújtottál magadnak.
-És a kapun hogyan mehetnék be a belső gondolataimhoz?
-Annak a kapunak egy nagyon fontos tulajdonsága van. Ha dörömbölsz rajta egyre jobban bezáródik. Ha viszont besettenkedsz, akkor a bent lévők ismerősként köszöntenek, és amelyik gondolatod tetszik, vagy épp szükséged van rá, előbukkan, és kézen fog. Kivezet a kapun, és ott megmutatja mit kell tenned.
Ekkor a kislány ásított egyet, és így szólt:

-Most aludnom kell gondolat vezeti a kezem. Sokat tanultam ma.
Ezzel a lány elindult a szobája felé, és becsukta az ajtót. Anyja még egy kicsit tett-vett a konyhában, és ő is nyugovóra tért. Úgy érezte valami különlegeset adott, és ennek a pillanatnak a varázsában nyugodt éjszaka kezdődött...

2014. szeptember 16., kedd

Osztódás

Joe fölébredt és felállt, de közben csúnyán beverte a térdét az egyik konzolba. Szitkozódott, mert nem fért a fejébe, hogy hogyan tervezhetnek olyan fekhelyet amiből csak egy különleges, tornamutatványnak is beillő mozdulatsorral, ami azt volt hivatott szolgálni, hogy az összes izom és ízület kinyújtózzon, lehet felkelni. Megtapogatta a kommunikációs portot a halántékán, és, mivel úgy találta, minden rendben van, elkezdte a reggeli rutinját. Nagyon vigyázott erre az eszközre amit fejébe ültettek, mert egy nagyobb összegbe, tételesen a családi örökségként rá maradt luxusvilla árának kétharmadáért építették be. Úgy gondolta evés után, hogy kikapcsolódik egy kicsit. Elmozdította az ujját a porton, a többi már ment magától, és a foteljában ülve, már vizisielt a strandon, ami a program része volt. A porhoz tartozó nanobotok közben fenntartották az izmainak a mozgását, és így edződött is, bár annak az esélyét hogy baleset érje, mély bánatára, kihagyták a programozás során a rendszerből. Amikor megunta kiment a homokos fövenyre, és megnézte a napi felhozatalt, már ami a nőket illeti. Nem sok kedvére valót talált, azonban egyikükön megakadt a szeme. Szóba elegyedett vele, és csak a terhelhető idő végén, ami az agyának a fáradását volt hivatott jelezni, lépett ki a programból, kicsit sajnálva, hogy újra vissza kell bújnia ágyába. Alvó üzemmódba váltott, és fel sem kelt reggelig. Akkor, azután hogy rendbe szedte magát, ismét beült a fotelba, és kiment a strandra. Újra látni akarta a lányt. Rövid keresés után találkozott is vele, és egy szál virággal kedveskedett neki, amit Zsuzsi szívesen fogadott, egy mosollyal. Ezután elmentek, felfedezni a kis világuk rejtelmeit, és lehetőségeit. A lányról kiderült, hogy nemrég szerezte az eszközt ami bejuttatta őt is a gazdagok közé, már amennyire annak gondolták ezt a paradicsomot, amit bármikor meglátogathatnak. Volt látnivaló bőven, és rengeteg mindent kipróbáltak, majd néhány hét után úgy döntöttek, személyesen is találkozni szeretnének. A randevút egy parkban beszélték meg, ami nagyjából félúton volt kettejük lakása között. Ott leültek egy padra és a gondolataik beszélgettek helyettük, mert egy kis trükkel áthangolták a valósághoz a rendszereiket. Lassan beesteledett, de csak a lánynál volt két személyre fekhely, amit felajánlott a férfinak, mert szeretett volna még több időt vele tölteni. Éjjel nézték a csillagokat, majd szeretkeztek, és már tervezni kezdték a közös életüket. Joe úgy gondolta, a lány lakásában elférne az ő kis ágya is, ezért szállítót kerestek aki átviszi, és beüzemeli újra. Joe azért ragaszkodott a fekhelyéhez, mert bár utálta, voltak extra szolgáltatásai, amik a lány vendégágyából hiányoztak, szerinte. Ilyenek voltak a testét szőrtelenítő és tisztító robotkarok, amik az elpusztult, vagy a testen kívülre szorult nanobotokat hatástalanították. Mikorra azonban elkezdték a szállítást, a férfi érezni kezdte a kimerültség első jeleit, amit az implantátum is közölt vele. Volt ugyan költöztetőitala, aminek segítenie kellett volna, de nem használt, és miközben utazott a lány lakása felé, aki éppen a helyet készítette elő az új szerelmének, váratlanul mély álomba zuhant. A robotautója azonban nem állt meg, hanem egy teljesen más irányba kezdte el vinni. Az új irány a nanotechnológiai központ volt. Itt kiemelték a férfit a kocsiból, és egy elszeparált helységbe vitték. A nanorobotjai azonban dolgoztak tovább. A lányéival. Lassan egy hosszú kitüremkedő csík jelent meg Joe oldalán, és folyamatosan nőtt. A csípőjétől a hónaljáig érő entitás azután kezdett alakot ölteni. Egy gyermek alakját, aki hasonlított Joera Lassan, amikor kifejlődött leválasztották róla, és adtak egy injekciót amitől a folyamat megállt. Joe csak ekkor tért magához, és csodálkozva látta maga mellett a robotkarok között bömbölő gyermeket. Innentől Joera semmi szükség nem volt. Amikor tudatosult benne, hogy mi történt elkezdte vadul ütni az ajót ami csakhamar ki is nyílt. Egy fehér köpenyes lépett be rajta.
-Tudja mit jelent az hogy itt van? –Kérdezte.
-Valamit sejtek, de nem vagyok biztos a válaszban, és hogy hogyan tovább.
-Önöknek Zsuzsával lesz egy gyermekük, mert a hölgy várandós. A nanoszerkezet már kész van, csak be kell majd ültetni, ha a gyermek megszületik. Jobb lenne ha nem használná tovább az álomimplantátumot, mert nyolc hónap múlva apa lesz.
Joe-t mintha forró vízbe mártották volna, de ettől függetlenül örült az új kihívásnak.
Zsuzsa azonban másképp gondolkodott, és amíg Joe gyakorolta a gyermek ellátását, elment és vett egy gyógyszert ami elhajtotta a magzatot, így a férfi egyedül maradt egy nanobotokból álló vázzal. A költözést lefújta, és maradt régi otthonában. Amikor pihent a nanobotok szétterültek a padlón. Amikor evett a nanobotok rákapcsolódtak a testére a megfelelő üzemanyag kiválasztása érdekében. Ez egy kicsit megterhelő volt a férfinak, igyekezett többet enni, de az sem sokat segített nyomott hangulatán. A bot egyszer csak megszólalt.
-Apa, én mi vagyok?
-Ha én azt tudnám! -Válaszolta a férfi, és folytatta az evést. A bot, lassan elkezdte megtanulni a táplálékszerzés és a kommunikáció legkülönfélébb formáit, és szinte eluralta Joe életét. Mindenféléről kérdezgette, ha nem érkezett válasz átalakult egy olyan formára ami elvette a férfi kedvét még az élettől is. Egyszer azután elhatározta magát, és újból kiment az álomstrandra. Úgy érezte jár neki némi kikapcsolódás, és, mivel már régen használta az implantátumot, tovább időzött itt mint szokott. Amikor fölébredt, már mindent kipróbált amit szeretett volna, de megrémülve vette észre, hogy lakása teljesen más képet vett fel mint eddig. Mindenütt rácsok voltak, csak fekhelye maradt a helyén. Elkezdett kiáltozni, aminek egy hangszóró válaszolt.
-Börtönben van uram, csöndesebben. Ön megölt egy embert álmában, ezért van itt. A régi otthonába nem költözhet vissza, ugyanis azt megvette Joe Bendbinder, az ön testvére. Ha lezajlik a személyiségátalakulás egy bányában fog dolgozni, egyszerű munkásként.

De hát az az én nevem, mondta volna Joe robotváza, kimondani azonban nem tudta, mert elkezdtek hatni a szerek amik törölték emlékeit, miközben régi házában az új bot berendezte az életét.