Egyszer volt, hol nem volt, volt
egyszer egy kertészinas. Ez az inas, bár éjjelente aludt, valahogy
csak nem tudta kialudni magát, ezért egész álló nap ásítozott.
Ásítozott míg a krumplit kapálta, ásítozott míg a paprikát
gyomlálta, egyszer egy légy berepült a száján, de észre sem
vette, már kint is volt, mert a fiú ismét ásított egyet.
Eljutott a mező szélére, ahol épp a betakarítás folyt, és
meglátott egy nagy almafát. Gondolta megkóstolja az almát, mert
egy szép piros épp a feje felé hajlott, amikor megzendült a fa,
és hívogatni kezdte.
-Gyere te fiú, feküdj ide az ölembe,
majd itt megpihensz.
-Nem lehet te fa, szólt erre, mert vár
a munka. -Azzal levette az almát, megette, egy nagyot ásított, és
már fogta is a kaszáját és ment tovább. Hanem ez megismétlődött
másnap is. Amikor elment a fa mellett, az újra és újra csak
hívogatta, mígnem vasárnap lett, és végre, amíg a munkások
gyülekeztek a templom előtt, ő kiszökött a mezőre, a fához. Az
ismét hívta, és a legény nem volt rest, le is feküdt az ölébe.
Hanem mikorra harangoztak nem találta a többi munkás sem őt, sem
pedig a fát. Viccelődtek, hogy talán azt is bekapta egy ásítással,
és dolgoztak tovább. Hanem a fiú csak aludt, csak aludt, mígnem,
mire felébredt egy kiszáradt fa tövében találta magát, ami egy
sivatag közepén állt. De hát ekkor nagyon megrémült, és
ásított egyet, majd elindult, hogy szomját vegye, mígnem
észrevette, hogy egy árnyék követi. Hátrafordult, az árnyék
eltűnt, megfordult az árnyék előkerült. Így szólt.
-Hallod-e te árny, ne játssz velem,
mutass inkább vizet!
-Nem játszom én, de félek, hogy
ásítasz és bekapsz!
-No szépen állunk! Akkor megyek arra,
ahol nem látlak. -Visszafordult, és visszajutott az almafához,
aminek a tövében egy ásó, nem több, csak az maradt, na meg a
rongyos tarisznyája, ami tele volt köpködve mindenféle maggal,
mert bizony amíg ő aludt, addig a mezőmunkások azzal játszottak,
ki tudja messzebbről eltalálni, és bizony még dió is akadt bőven
benne. Na, gondolta az inas, lesz munkám. Nem volt rest, ásni
kezdett a fa tövéről húsz lépésnyire, mert arra emlékezett
még, hogy ott volt egy kút régen. Ásott megállás nélkül egy
hétig, vagy kettőig, már az ördög sem tudja meddig, mire
megtalálta a kutat, egy rozsdás vödörrel. Hanem a kútban
áshatott, amilyen mélyre csak akart, mert abban víz már nem volt
egy csepp sem. Ekkor meghúzta a vállát, kikecmergett a gödörből,
és ásított egyet, majd ledőlt a fa tövébe, de a tarisznyát a
kútba dobta, mert nyomta az oldalát fekvés közben. Hanem arra
ébredt, hogy majd megfúl, annyi vize lett hirtelen a kútnak a sok
magtól, mert hát azok megérdemelték a vizet, emez meg nem.
Mászott, mászott, fel a fa hegyibe, míg az meg nem szólalt.
-Hallod-e legény! Itt az ágamon van
egy olló metssz meg, akkor lesz elég gallyad egy tutajra.
Csakhamar, beletelt két hétbe is, mire kész lett,és megmetszette a fát, de addig úgy sütött a nap, hogy a gallyakra
már nem volt szükség, mert kiitta az összes vizet maga körül.
Hanem nézett ekkor egy nagyot, mert se mag, se alma, csak egy ásó
meg egy olló, és hát bizony éhes lett. Ezen elgondolkozott,
ásított egy nagyot, és lefeküdt a sáros földre, a fa tövébe
aludni egyet. De elcsudálkozott, amikor felébredt, mert bizony
addigra már két méter gaz is nőtt körülötte, annyira, hogy
mozdulni is alig bírt. Nekiesett ekkor az ollóval, metszette a gazt
két álló hétig, kivéve persze a fákat, amik szintúgy kinőttek
körülötte, és talált végre krumplit is itt-ott, meg répát,
zöldségeket erre arra, na azokat meghagyta, és mire kigyomlált a
gallyakból tüzet rakott, főzött egy kertészlevest, ásított
egyet és ledőlt a fa tövébe. Mikor azonban reggel lett, csak fel
kellett kelni, és épp jókor jött egy rigó, aki a fejére
pottyantott egy almát, és lett a homlokán egy nagy púp. Itt a
vége fuss el véle.
