Egyszer volt, hol
nem volt, az óperenciás tenger partján élt egy kereskedő, a
családjával. Ennek a kereskedőnek, mikor még ifjú volt, csak
kedves szava volt a feleségéhez. Azután azonban hogy fiuk
született, hol ezt, hol azt szidta el mindennek, amit a párja a
fián torolt meg. Mikor a fiú elérte a felnőttkort, hajóra
szállt, s ezzel búcsúzott anyjától:
-Bár csak egy jó
szava lenne édesanyámnak, itthon maradnék!
-Bár remélnéd,
hogy százat kicsikarsz, igaz-e? Szapulta az anyja.
Így elváltak
útjaik, és mintegy hét esztendőn keresztül, a fiú csak a
tengert járta, az anyja meg elátkozott mindent, és mindenkit,
akihez közel került. Ámde a kereskedő meghalt, az asszony magára
maradt. Élt azonban a közelében egy bölcs szobrász, aki mindig
csitította, mert még így is mindenkit elátkozott. Hanem történt,
hogy a faluposta a fia halálát hozta el neki, miszerint a hajójára
kalózok támadtak, és a fia sebesült. Ekkor is csak köpött
egyet, de már nem érezte magát jól, és harmadnapra ágynak
esett. Ezt látva a szobrász egy kis szobrot készített viaszból,
felöltöztette, kiköpött úgy mintha az özvegyasszony fia lenne,
és az ágya mellé tette. A nő először félig kábán motyogott
valamit, majd egyre hangosabban becézgetni kezdte a szobrot. Már-már
önkívületben szólongatta, és kedveskedett neki. Lassan felépült,
de a babát mindig magánál tartotta, és beszélt hozzá, a
falusiak már-már azt kezdték hinni reménytelenül megőrült,
mikor egy távoli vitorlára lett figyelmes a tengerpart közelében
járva.
-Ott jön haza! A
rest! Az én egyetlen fiam. És valóban a fiát hozta a hajó,
immáron egészségesen, felgyógyulva sebeiből. A mólón egymás
nyakába borultak, de az asszony csak így korholta:
-De bezzeg én ezer
jó szót is mondtam!
-Én pedig
hallottam, így a fiú, attól tértem magamhoz!
