Borozás

Boroztam szívemmel
S testre test borult
Végül kifacsart lelkemmel
Egy vágy álomba vonult

Borozva telt ez este
S részegült lelkünk
Az éjjel rideg teste
Kezem közé vegyült

Borultunk s lettünk ami
Részemből része lágy
Ridegen lágy éjből mi
Elbújtunk egykor hajdanán

S hogy mivel a rengeteg éj
Holddal kélő kéj reggele
A napunk ágyban telik majd
S minket a vágyunk hajt

Pazar

Elfeledett valómban vágyom
Csak azért is írtam, szerelem
Csak azért is mert nem akarom
Azért hogy legyen velem

Lassan elfogy az akarat rajtam
Nem fog erő amit dúdolok még
De a dal csak fogy belőlem halkan
Csodálom csak úgy, azért

Ünnepel lassan az ember s az enyém
Még nem ünnep csak üres toldalék
De nektek lehet minden csak szép
Pazar amikor a hó csillog az égben

Ezt akartam mondani hogy érzem
De ez most más, egy régi sebben
Gyógyulás az amit éreztem ebben
Csak azért is írok még, ezt szeretem

Neked meg ünnepet hoz minden
Üres az utca csak otthon ég
A sok gyertya között gyerekség
Lassan letettük ezt is, egy év elment

Álmomban

Álmomban repültem az égben
Gyorsabban szónál s gondolatnál
Álmomban én nem féltem
Hogy onnan lezuhannák

Alattam erdők s nádasok énekek
Felettem a csillagok s az árnyak
Bokrok ölén a szerelmesek
Búcsúzó csókjukat váltották

Alvásra készülő pásztorlegény
Szerelmes vágyát szeretőjén oltotta
És én láttam életem értelmét
Alattam kéjesen szuszogva

Ölemből száz élet rohant szerteszét
Vágyam beteljesülve reggel ért
Mellettem pihegő alvó szerelem
Hova visz mostmár az én életem

Oda hol süt a nap s reggel a kis madár
Felkel ágyából s újra reám talál
Megfogja kezem s magával oda visz
Hol új élet fakad lágy ölén egy kicsi

Gyermekem álmodtam mellettem
Kézen fogva haza vezettem
De még csak álmodom mert átkozott
Ki egyszer erre a csúf létre kárhozott

Pillantásod

Pillantásod üt mint a jó bor
Csókod mint a cafka csókol
Rideg mozgásod részegít
Édes érintésed mennyei csíny

Hideg öledből tűz lángja párol
Emberi főt nyársra tűz e mámor
Ég, csontig ég lehellet finom kéj
Mindig akarom légy ma enyém

Legyen ma magamnak a kedved
Örömöt többet másban ne leljek
Csak te légy mellettem pár órát
Vigasztalj meg egy szegény páriát

Örök tűz emészt el inkább engem
Mint hogy neked kedved szegjem
De csak ez vígasztal már ez a  hit
Mellettem örök tűzben éghetsz itt

Míg csak forrása nem apad a mámornak
Légy szolgám, s szolgája Ámornak
Legyen nekünk a szó ereje elég vigasz
Legyen jövőnk szent és igaz

Téliálom

Nézte,ahogyan a papír a lángok martalékává válik, és a szerződés megsemmisül. Ez volt az utolsó este, a leghidegebb a télen, és nem lévén más éghető, inkább csak nézte a lángokat, és a paplanjába burkolózott. Késik, gondolta, és arra ia gondolt még, mi lenne, ha… de itt visszahőkölt, és nyelt egyet az elhaló gondolat utolsó keserű ízét kóstolgatva, ami nem öltött testet, csak marta a torkát. Krákogott egyet és felállt, táncolt kicsit, hogy a lábába menjen a vér. Meghúzta a pálinkásüveget, és kinézett az üvegtelen ablakon. Emlékeiben egy pocsék disztópia fanyar zenei aláfestését kereste, majd dúdolni kezdte. A kietlen lakótelep kihalt magányában egyszer csak az egyik ablakban fény gyúlt pár tömbnyivel arrébb. Miklós ekkor döntött. Útra kel. Összeszedte maradék konzervjét és elindult a házak között. A mozgás kimelegítette, és vidáman konstatálta a holdfényben, hogy nem állít be üres kézzel ahhoz, aki a fény gazdája. Felfelé indult a ház lépcsőjén, és, mikor az ajtóhoz ért a kereten kopogtatott. Egy fiatal pár nézett fel egy takaró alól, és köszöntek, majd hellyel kínálták.

-Mióta vagytok az utcán gyerekek? -kérdezte

-Tegnap lakoltattak ki. Már akkor sem volt meleg.. -Szólt a lány, és egy darab kenyeret nyújtott Miklós felé.

-Akkor ti még újak vagytok. Én már húsz éve… na de hagyjuk. Igyatok, az átmelegít.

Hajnalig beszélgettek, majd a napfelkeltével elaludtak. Dél körül ébredtek fel, elindultak a városba, a nappali melegedő felé. Ott felvették az adataikat kikérdezték a fiatalokat, majd egy tál meleg étellel az asztal mellett komoran várták, hogy történjen valami. Valami, akármi. De csak a többi otthontalan időnkénti csoszogása zökkentette ki néha őket tavaszig...  

Talán másképp

Furcsa volt elsőre. Másodikra is. Ennyire alávetni magát egy művelt embernek abból a megfontolásból, hogy anyagi javai lesznek, nem lehetséges. Szinte már a koszos gatyáját is kimosta Sándornak, de ez neki nem volt elég, és tovább szívta a fiatalasszony vérét, aki szolgai alázattal fogadta sorsát, holott sokkal tanultabb volt az előbbinél. Kicsit késett a munkából egyik nap, és azzal várta a férfi, hogy takarítson ki. Ez azonban túlment minden határon. Hogy elvegye az ő szerepkörét az ,már nem fért bele, ezért a derék titkárnő más módszerekhez folyamodott. Az irodába hívta felettesét és egészen közel hajolt füléhez úgy suttogta.

-Ide figyelj Sanyika. Akár milyen idős vagy és akármennyi pénzed van, ezt nem csinálhatod velem.

-Miért nem? Hiszen a főnököd vagyok, azt csinálod amit mondok.

-Voltam a klubodban, ott mesésltek egy s mást az üzelmeidről. -Ennyi volt a nő válasza.

-Foglalkozz a saját dolgoddal.

Ennyiben maradtak egyelőre, de a férfit zavarta a nő egyenessége, és igyekezett visszavenni útszéli modorából. Anna aztán bele is nyugodott, hogy ennyivel el van intézve, de a főnök immár más oldalról közelített felé. Megdícsérte többször, sőt már már évődött vele. A közvetlen hangnem azonban újabb feszültséget szült, ugyanis, a cégnél dolgozott Sándor felesége is, aki ezt nem nézte jó szemmel. Tudott ugyan a férfi kicsapongó életmódjáról, azonban ezek alatt leginkább eddigi és további lóverseny szenvedélyét gondolta, nem is sejtve, hogy mit tudnak arról amire Anna utalt nála. Volt ugyanis egy sötét arca Sándornak. Éjjelente, amikor üzleti utakra járt, találkozgatott különböző nőkkel, és a költőpénze jelentős részét náluk hagyta. Kinél drogra, kinél sikamlósabb éjjelekért, de minden útja után, ezt már észrevette, nyugodtabban teltek a napjai. A kapcsolatuk alapja a közös gyermekeken és vagyonon túl a közös múlt is volt, és bár ez sokak számára nem fontos, a feleség hűséget esküdött, és ennek betartását meg is követelte. Sándor nem merte azonban nyíltan folytatni szerelmi viszonyait, azonban a titkárnő szemet szúrt a párjának is. Ezért a két nő között állóháború alakult ki ami a férfin csattant. Végül választania kellett. Vagy a feleség, vagy a titkárnő, és amikor a felesége beadta a válópert kicsit morc, de elszánt jókedvvel vitte tovább a cégügyeket. Anna azonban több akart lenni, ezért iskolába kezdett járni. Elvégezte, majd beadta a felmondását. Andrea azonban mintha csak erre várt volna, elkezdte perelni a volt férjet, a lányokon keresztül akikkel együtt volt az,  az elmúlt időszakban, és mivel jó ügyvéd volt, busás kártérítéseket ítéltetett meg nekik, amikből ő is részesedett. Egy idő után a férfinak fel kellett adnia a szenvedélyeit, majd végül a céget is, mert akkora adósságokat halmozott fel, hogy csődbe ment. Nem volt több reménye mint hogy közben felnőtt gyermekei majd jó szívvel tekintenek rá, azonban csalódnia kellett, mert egyikük sem tudta tisztelni többé. Így megöregedve már csak az alkohol maradt és a sarki kocsma, ahol a nyugdíjára éhes pultosok mindig készségesek voltak hozzá.

Láttam az esőt

Endre kiment a tornácra, és a felhőket figyelte. Hónapok óta az elsőt. A gyerekek körülötte figyelték az égi jelenést és kérdezgették egymást, vajon mi készül?

Lara a konyhában tevékenykedett, és mit sem tudott semmiről, látszólag, de fekete teste már régóta érezte, hiszen már nem voltak fiatalok. Ez lesz talán az idei első. Mugambénak az lesz mindenképp. Elkezdtek táncolni tiszta ősi hitükből, és Endre csak nézte őket, míg a hullámzó teste e dzsembé ütemére mozogni kezdtek. Majd égzengés következett, mintha a föld megremegett volna, majd hatalmas esőcseppek kezdtek hullani. Endre látott már ilyet, de a gyerekek még nem. Öt éve esett ezen a tájon utoljára, mikor szinte már a Kalahári megszokott magányától övezve, belefeledkezett a munkájába. A vizet mélyen a föld alól kellett felszivattyúzni titkos vízerekből, és a helyiektől tudta, itt nincs más dolga, mint a betegek ellátása a legkeményebb betegségektől a legenyhébbekig. Már nem járt a falun belül pisztollyal, mert megegyezett a varázslóval, mielőtt kivette a vakbelét, és már annyira nem volt ellenség ez a vidék, és kicsit hiányozni fog mindig neki, ezt tudta. Nemrég érkeztek meg az új csapat tagjai, csupa holland, és kicsit szomorúan szedte össze a holmiját, ami a jegyzeteiből és néhány személyes tárgyból állt. Azt, hogy mihez kezd a nagy Budapesten, még nem tudta, de remélte, hogy munkájára kíváncsi lesz egyszer valaki odahaza. A gyerekek csak táncoltak. Csatlakozott hozzájuk később a fiatalok nagy része is, ki dobokkal, ki táncba hívva az eladósorban lévő lányokat. A gyerekek itták, és úsztak a forró cseppekben, és mind Mugambét figyelték, akire még vigyázni kellett, hisz ő még kicsi. De a fiú volt a leghevesebb, mind között. Pörgött, forgott a lányok gyűrűjében, majd kirohanva a szélére, vékony gyermekhangján dicsekedni kezdett Endrének.

-Láttam már az esőt, te láttad? Én láttam!

Azzal sarkon fordult és indult vissza táncolni. Endre csak egy félmosolyt engedett meg, mielőtt felszállt a repülőre.

Válogatunk, válogatunk?

Volt egyszer egy kisleány, túl az óperencián, éppen még az üveghegyen innen. Ennek a leánynak nem volt jó semmi étel, amit szülei adtak neki, minden ebédjét csak piszkálgatta, nézegette. Történt egyszer, hogy a kedvenc piros pólójában aludt a babájával, amikor álmot látott. Ebben egy fiúról álmodott, az üveghegyen túlról, aki király volt, és rengeteg kívánságát teljesítve végül elvette feleségül. Történt egyszer ezután, mikor táborba ment, szüleitől távol, hogy összefutott egy fiúval, aki az álombélinek akár a testvére lehetett volna. De bizony őt nem érdekelték az olyan lányféle szerzetek, hanem inkább játékpuskájával kergette az ellent. Arra gondolt ekkor, hogy milyen jó lenne, ha éppen az a fiú lenne, csak álruhában, ezért folyton a nyakában volt. Valahányszor a fiú hintázott, ő is azt akarta. Ahányszor a patakba vágyott gátat építeni, a lány szintúgy. Ha futott ő is és szinte már a többiek csúfolódni kezdtek, hogy úgy összenőttek. De a táborozásnak vége lett, és a lány ismét válogatós lett, és szemével mindenhol a fiút kereste. Ez Így Ment egészen decemberig, Amikor nagy csilingelés közepette bejött egy nap szobájába Mikulás.

-Na te kislány, kezdte, Jó voltál az idén?

-Igen Mikulás bácsi, nagyon jó voltam.

-Akkor felülhetsz a szánomra ma este. Ennek a leányka nagyon megörült, és azt kérte, hogy annál a fiúnál is járjanak, és őt is vigye magukkal. Ebbe az ősz öreg bele is egyezett, csak egy kikötése volt, hogy nagyon kapaszkodjék a szánba, míg repülnek. El is indultak rendben, mígnem a leányzó meg nem látott egy képet a kis pajtásáról, és utána nem kezdett nyújtózni a szánban. Addig, addig, mígnem kiesett, és pont a vasorrú bába nyakába nem pottyant.

-Na szép, szép, mondta az öregasszony, nem elég , hogy válogatsz, még potyázol is. Add csak ide ezt a képet, mert az utolsó huzakodásával csak megszerezte azt. Akkor kapod vissza, ha már minden edény el lesz mosogatva te kis lustaság!

Azzal nyakon csípte a lányt, beledobta a bugyrába, és máris egy edénykupacon landolt. Hallotta még a bába hangját hogy csak ilyen szutykos edényből fog enni a pajtása, ha nem lát neki. Nosza erre megrémült bizony, s rögvest nekilátott. Lábasokat kanalakat mind, mind külön szedte, és nekilátott. Hanem a sok edény csak gyűlt, gyűlt, mert a bába nem mondta el, de az bizony a képen az ő fia volt, aki igen nagyétkű volt. Ez így ment tavaszig, hogy a lány csak mosogatott, álló nap az edényeket súrolta, de nem tudott kifogyni belőle, mígnem a nyári barátja be nem toppant a konyhába.

-Hát te mit csinálsz itt?

-Hát mosogatok a gonosz néne után. Ki eszi ezt a sok szörnyűséget?

-Hát én, felelte. Ám ekkor a leány hasa egy hatalmasat kordult, mert bizony száraz kenyéren kívül mást nem kapott már három hónapja. A fiú ekkor felvezette a lakásba, és leültette az ebédlőben. De a kislány úgy megevett mindent, hogy egy falat sem maradt már a banya kamrájában, ekkor a fiú, mert hallotta anyja lépteit, egy varázsütéssel hazarepítette.  

Most ess

Izzó határban a nyári nap heve
Éget minden élőt, s nem jön ég leve
Könnyezz magas ég, zúgjon viharod
Most ess, te bitang, ess megáltalkodott

Hőség elől menekül a föld írmagja
Nincs se holt, se élő, mi ne szomjazna
Felhők hát jöjjetek, ne legyen égő napunk
Most segíts vihar, most könyörülj rajtunk

Törjön az árboc, nyikorogjon deszka
Vizet az istenért! Kiált ki szomjazza
Fújjon hát ezer szél, szakadjon vitorla
Most ess, mikor már mindenki szomjazza

S végül egy szakadás, talán egy felhő
Megkönyörül rajtunk, és szél szárnyán jő
Esik már, záporoz, a föld boldogan issza
Szól a zivatar; megjöttem, mihaszna

Homályos színek

Éji homályban elvesző szeretet
Kéj lába nyomán új élet készül
Kergeti botor az összeset eleget
Míg alattam az idő asszonyt szül

Formában formára igazítja keze
Kezei között elvesző idegenek
De ma csak enyém a jóleső vihara
Az ég alatt csillagok látják az utamat

Ő felébred s elalszom én helyette
Míg kemencéje cipómat sütögette
Bezzeg de dolgos kinek dolga a lét
Ímhol nyarat köpül nem durvát, enyhét

Erszényem kiürül dolgozik a mának
Pénz magom kikel mikor eltűnünk párban
Leplet ád az éj köntöse s köntösöm fakó
Mit bánnám örömért ha járna a bitó

De arra csak eltűnt alakok kísértik
Az arra szomjazót honnan épül néha
Egy egy fájó emlék miből a feszülő kap
De arra nem megyek hol nem vár szín

Harminc év körei

Elmúltak a mézes hetek, s röviddel az után hogy Endre munkát talált, ez évben már ez volt a harmadik, Klári kezdte sejteni, hogy nem lesz minden annyira rendben, mint azt eltervezték. Valahogyan nem akartak kijönni a pénzügyeik úgy ahogyan azt eltervezték, mindig kevesebb volt, mint amire szükség lett volna. Nem a feltétlenül szükséges dolgokra kell gondolni, hanem a közös élményekre, amik, úgy gondolták , meg fogja alapozni a kapcsolatukat, azt remélték, minél tovább. Hitelt nem akartak felvenni, pedig egy autóra szükségük lett volna, és mégis, folyton, amikor egy-egy bolt előtt elmentek mindig azon tűnődtek, mivel lephetnék meg a másikat. Néhány év eltelt ebben a rózsaszín ködben, azonban mindkettőjüknek szüksége volt egy biztos pontra, az albérleten túl. Belevágtak hát a lakáskeresésbe. Nézegették az apróhirdetéseket, kisebb legyen, vagy éppen nagyobb, végül Klári rátalált álmai otthonára, amire kaptak is hitelt. Ezután kezdődött csak a hajtás. A munkahelyeiken elvállaltak minden túlórát, és szinte szakadásig dolgoztak, éjt nappallá téve, hol túlfizetve, hol spórolva, de végül mindig maradt egy kis pénzük, amiket a hétvégeken elkölthettek. Ezeknek az együtt töltött mulatásoknak meg is lett a gyümölcse, na meg persze a munkának, mert környezetük, szomszédaik látták, mi munkájuk van azzal a házzal, és örültek, hogy ilyen dolgos szomszédaik vannak. Eltelt lassan öt év, és belátták, hogy ennek sohasem lesz vége. Ezért változtatni kellett, csak még azt nem tudták, hogy hogyan. Az élet meghozta aztán a döntést helyettük. Gyermekük született. Mostantól minden körülötte forgott, bár így már volt egy céljuk amiért megérte. Ahogyan a gyermek cseperedett úgy törődtek bele a robotba. Egyre fásultabbak lettek, és Gergőre mindig kevesebb idő jutott, mint szerették volna. Tulajdonképp tizennégy év eltelt, mióta megszületett, és ekkorra már hadban álltak különc szokásai miatt vele. Minden nap egy küzdelem volt. Hangos zenét hallgatott, drágább telefonokat akart, Rengetegbe került az öltöztetése, mert különleges igénye volt minden iránt, amit ugyan örömmel vettek, de ekkor már szabadulni akartak leginkább. Egymástól is és a robottól is. Folyamatos veszekedéseik az őrületbe kergették a tinit, aki lázadozni kezdett, és kimaradozott az iskolából éppúgy, mint otthonról. Extravagáns stílust kezdett követni, és drogozni kezdett, ami állandó konfliktusokhoz vezetett, mert többször kórházba került miatta, így elvonókúra elvonókúrát követett. Végül nem bírták tovább és Klári beadta a válókeresetet. Csendben elváltak útjaik, mindketten lakást vettek a régi árából, és Gergő az apja mellett döntött, hogy vele marad. Ekkor már csak könnyűdrogokat használt, azokat is csak alkalomszerűen, így lenyugodva lassan ő is munkába állt. Iskolai végzettség híján beállt dolgozni, majd megnősült, és innen akár kezdődhetne is az elejéről a történet, mert ők is, mint szüleik ugyanabban a cipőben jártak, igaz harminc évvel később.

Fukar és szarka

Fukar már egészen fiatalon elkezdte, már akkor, amikor az első csillogó dolgot meglátta a közelében, egy tíz fillérest. Tudta, hogy ez az ő dolga. Gyűjteni. Csak azzal foglalkozott, hogy minél hamarabb a pénz közelébe kerüljön. Iskolába járt, s minden csokipapírt, minden pénzérmét zsebrerakva tért haza. Összeszedte a kocsmák környékén szétszórt aprót, dolgozott apjának, akitől néha kapott papírpénzt is, és ezeket sem talmi hóbortokra költötte, hanem csakis elrakta. Csakúgy mint menyasszonyát később, aki a legszebb, és legvastagabb pénztárcájú ara volt a környéken. Hanem első gyermekük nem követte a tanítását, és úgy érezte, hogy amit gyűjt az mind el fog veszni az idők során. Ezért építtetett egy családi kriptát, melyben, a gyermek tudta nélkül, építtetett egy mellékkamrát, amiről csak ő tudott, és behordta az összes vagyonát, melyet hazavitt hatvan év alatt, mire meglátta, hogy fia mire viszi harminc évesen. Lefalaztatta és lassan elmúlt, semmilyen adósságot nem hagyott maga után, csak a vagyont, ami kényelmét szolgálta, de az is bőven kielégítette az örökösöket, így azok nem túrták szét nyughelyét, így béke honolt körülötte, egészen addig, amíg egy madár arra nem repült kétszáz évvel később. Ez a madár pedig a magasból meglátta az omladozó kripta szélén kikandikáló cukorkáspapír szélét, és tépkedni kezdte. Addig addig, míg a föld meg nem mozdult alatta, és egy emberderéknyi lyukon át beszakadt a melléküreg teteje. A nap kissé besütött, és meglátta a tízfillért, amit fukar először látott meg, és azon nyomban eldobta a csokipapírt. Elragadta a kerek csillogót, és a fészkébe vitte, de ahogy elhelyezte benne, s visszatért, már nem sütött be a reggeli napsugár, és nem csillogott többé egész nap semmi, hiába várta. Másnap másfelé keresgélt, mindig a hely felett elrepülve, de nem nézett le, inkább a kányákkal volt elfoglalva, amik feje felett köröztek. Majd eltelt egy hét, mire újra lenézett, és ekkor mennyei ragyogást vert vissza a nap a kincsekről. Jól megjegyezte magának, miután elemelt egyet közülük, és a napjait ezután napszámban azzal töltötte, hogy a néhai fukar kincseit elhordja. Hanem erre felfigyelt egy kánya is és egy reggelen azt vette észre, mintha minduntalan egy árny követné. A kánya pedig egy nap lecsapott, pont a kripta szájánál, de a lendület besodorta őt is az üregbe, és egy téglának ütközve magukra szakították azt. Lent a sötétben elkezdtek marakodni. Dehogy kellett volna ,már a szarkának a pénz, csak időt kért, hogy elszabadulhasson. Nem kellett volna a kányának sem a szarka, csak egy kis idő, ami alatt kiér a biztos éhhalálból. De ez egyiküknek sem sikerült, mert a tégla kemény volt. Elmúltak hát, s a szellemvilágban találkoztak. A Fukar ott állt felettük s nézte, ahogyan a két madár bezörget kétszáz éves magányába. Kérdezte őket, mi keresnivalójuk van az ő kincsei között, ők is kérdezték, miért állított ilyen csapdát nekik, de nem beszélvén egymás nyelvén, bizony zűrzavar támadt. Ekkor A fukar megadta a szarkának, ami őt illette, és kis fészkét, a kányát pedig elzavarta, de a szarka évről évre visszatért, míg a fukar munkája szétszóródott az erdőben, mert hagyományból a szarkafiak mind a fukar sírjához jártak kincset gyűjteni száz évig.