Egyszer
volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ennek a királynak nem
tetszett, pontosabban nem tudta felfogni, miért nem látja a vizet.
Mert bizony amit eddig látott annak mindnek volt színe, de a víznek
mégsem. Ezért kihirdette, hogy annak, de csak annak adja a fele
királyságát, aki megmondja, hogy milyen színe van a víznek. Ezt
hallva a sok bölcs mind elméletekkel traktálta, hogy hát ezért,
meg hát csak azért. Hanem volt ennek a királynak egy szamarasa,
akinek a legbölcsebb jószága adatott a vidéken, mert valahányszor
berúgott, az mindig hazavitte. Hallott erről a bölcs jószágról
a király is, és maga elé rendeltette, a gazdájával együtt.
Megállt előtte a szamár, és kapatos gazdája, és kérdezte
tőlük.
-Halljátok
é? Vagy megmondjátok rögvest milyen a víz színe vagy lecsapatom
a fejeteket.
Erre
egy hangosat ordított a szamár, hogy a király majd kiszaladt az
országából. De meggondolván, hogy ez nem lenne bölcs dolog,
visszaosont, és már csöndesebben kérdezte a gazdáját.
-Hallod
é? Lecsapatom a fejed, ha nem mondod meg milyen színű a víz.
Erre
az olyan hangos sírásba kezdett, a sok pálinkától, mert bizony
annak víziszonya volt, nem is ivott már tíz éve, hogy a király
megint csak megijedt, és a trónszék mögé menekült. De a
kíváncsiság csak hajtotta, és megkérdezte harmadszorra is.
-Milyen
színű a víz?
Erre
a részeg azt felelte nagy nehezen, hogy a víz az biza ténta!
Erre
a király a kupájából az összes vizet az égre öntötte és
megfogadta, hogy nem iszik többé vizet. Hát ezért kék az ég.
