Rendkívül fontos

-Mi ám rendkívül fontosak vagyunk!

-Igen, igen, és nagyon különlegesek is ám, így a másik.

-Annyira sokszínűek vagyunk, hogy az csak..!

Így beszélgettek egy darabig, majd bekapcsolták a kivetítőket, és elkezdődött a tánc. Az urak, és a hölgyek csak úgy szorgoskodtak a fényben, és mindenkinek lesték a kívánságát. Az egyiküknek formafazonírozásra volt szüksége a fején, a másikuknak túl nehéz volt a feje, ezért egy csodálatos fejkönnyítő dallamot kapott. Így ment ez minden nap, már ki tudja mióta. Mind várták, hogy a nagy nap eljöjjön, és szép dolgokat mutattak a gyermekeiknek, amiket majd használhatnak, ha nekik is utódaik lesznek. A kezek surrogását érezve fejük felett, mindannyian pompásan érezték magukat. A földjük ellátta őket megfelelő táplálékkal, és mind boldogan növekedtek. Azután eljött a nagy nap, és elváltak útjaik. Már nem ugyanazokat a fényeket látták maguk körül, mint rég, már minden más volt mint eddig. Egy nap arra ébredtek, hogy potyog valami a fejükről, és hirtelen elkezdtek az árnyékok felé kiabálni mind hangosabban, hogy márpedig nekik hajnövesztő kell. Ekkor azonban elsötétült mindőjük felett az ég. És a vágott virágok ugyanabba a konténerbe kerültek, hogy elmesélhessék, milyen szép és mennyire tartalmas volt az életük.

Búcsú a várostól

-Jó napot. Önök kerestek? Nem egészen értettem a problémát.

-Igen, mi kerestük Mr Bendbinder, mi vagyunk azok.

-És mi a probléma?

-A felesége megunta magát, ezért átköltöztetjük önt egy kellemesebb városrészbe.

-Joe félősen rápillantott a nejére, illetve az íróasztalára, majd megvonta a vállát, és összeszedte a ruháit és a könyveit egy zsákba, majd követte az őt vezető alacsony embert.

Megkapta az új lakást, pazar volt a kilátás, sokkal csendesebb volt itt, mint a régi helyen, ezért kényelmesen elnyújtózott az ágyon, gondolta alszik egyet. Eltelt két hét, ismét keresték, majd amikor félénken ajtót nyitott, egy idősödő nő dühös pillantásai mellett az előző úriember magyarázta, hogy a hölgy a horkolásától nem hallja rendesen Vivaldit. Joe, mit volt mit tenni, összeszedte a cókmókját, és arrébb költözött két lépcsőházzal. Ott egyszer csak egy smicisapkás ember kopogtatott, miszerint csak akkor maradhat, ha délután nem zavar bele a naplementébe, ugyanis már tíz éve azon fáradozik, hogy lefotózzon egy speciális galambfajtát, naplementében. Ő azt mondta, hogy rendben, majd tekintettel lesz erre is, de másnap mégis költöznie kellett. Pár tömbbel arrébb azt mondták csúnya, kicsit odébb rondán nézett egy nőre, mellesleg a nő nem volt egy szép látvány, még arrébb a gyerekek nem tudtak tőle rendesen labdázni, mert a feje árnyékától nem látták a kapufát...

Nem volt más hely már, csak a falu. Joe fájó szívvel hagyta ott a várost, hiszen ott nőtt fel, ott nősült, és igen, most pont az lett a szomszéd, aki gyerekkorában csúnyán nézett az anyjára, és aki miatt nem tudott focizni rendesen. De ők már nem emlékeztek rá, és meghívták egy ismerkedési partira.