Szállnak a madarak

Szállnak fenn a madarak
Milyen szép az ég
Délnek tart a csapat
Ott süt a nap s nem fél

Köztük a kis fióka
Nem bántja a jég
Lélek hidegen átkosan
Itthonról kísért

A tömeg elvonult balra
A város lángol s még
Zajong a tér s az utca
De gyenge az emberség

Nem róluk szóló szavak
Nem ők a többség
Ők majd reggel takarítanak
Ha elvonult a csorda rég

A kár odakint haszna
Annak akié a rengeteg pénz
A kárunkon hízik a nyugat
Itthon csak megtévesztés

Nézlek ahogy skandálod azt
Amit vesztes mint veszteség
Nekünk, miért nem mész utána
A sok hazátlannak ha itt nem élsz

Gyalog

Gyalogolt. Már nem tudta pontosan, mióta, előkereste az óráját zsebéből. Fél öt. Szorosabbra tekerte a pokrócot maga körül, nézte két társát, egyiküket kabátjában, és elégedett volt. Nem tudta ugyan, még az esti italozás, vagy mert újra láthatta a tupírhercegnőt, de jó érzéssel szusszantott, majd előhúzta a flaskáját, és beleivott. Kínálta a többieket is, de ők inkább stoppoltak , és azzal cukkolták, ha a piaszagod miatt nem vesznek fel, itthagyunk. Lassan azonban elváltak útjaik. Az út menti kendertőről tépett magának egy kis útravalót, majd lassan hazaért, és megtömte a pipáját kenderrel. Az illat terjengett egy darabig, majd mosolyogva a kenyereshez lépett, és vágott egy szeletet. Lassan tizenhét lesz, és azt tervezte, a mocskok bámulása helyett az iskolából, beáll dolgozni az egyik gyárba, és úgy már a saját kenyerét eszi. Pár órát aludt, aztán ágyából kikelve álláshirdetéseket böngészett, majd olvasgatott. Hirtelen kezébe akadt egy szórólap a következő buliról, a jövő héten. Félredobta, majd kiment apjához fát hasogatni. Ezekből a munkákból, meg az útszéli kendertövekből tudott utazni, és inni. A munkáért pénzt kapott, a kenderért sört, mert mit is ér betépve sör nélkül. Jövő hétre már száraz lesz, gondolta, és behordta a fát a kazán mellé.

Amikor a szomszéd földje

Van, mikor a legvajákosabb boszorkány is kifogy a bűbájból, és nem jönnek hozzá jósoltatni sem épp, ezért gyanús cselek sorozatán keresztül találják meg a megélhetésük. Történt, hogy Luca is így járt, és nem lévén ötlete, a szomszédjához fordult, aki történetesen, a nagy hírű bányamester Garabanc József volt. Először csak kötekedett vele, de később komolyra fordítva a szót kérdőre vonta.

-Te Józsi! Aztán mi végre neked emez szép kert?

-Hát bizony lányom, annak hosszú ideje már, hogy az én fiam, aki a legjobb tanuló az egyetemen, műveli, szépítgeti és gondját viseli.

-És ennek a fiúnak van-e már párja?

-Hát az bizony csak ímmel-ámmal akad, lévén, hogy igen csúnya ifjú, így a leányok hamarabb elfordulnak, semhogy szemre vehetnék.

-És szebb-e mint az ördög? Mert nekem anyám azt mondta, még két esztendeje, hogy a fiú, ha szebb mint az ördög, de csak egy fokkal, nagy a tudománya annak!

-Hát annál azért egy fokkal szebb.

Teltek múltak a hetek, és a fiú el tudott végül szabadulni az Alma matertől, lévén hogy nyár lett, de csak a kert érdekelte. Erre felfigyelt Luca, és csak meg akarta fogni magának a legényt. Folyton ő is kinn lógott a kertben, csinosította, és a nyár közepén beszerzett egy nagyon különleges fát, amit a kert közepébe ültetett. Így telt szinte a nyár, hanem ahogyan a fa nőni kezdett, úgy kezdte főzni a Pista, mert így hívták a legényt, bocskorát, hogy márpedig ő ilyet még nem látott. Eljött az ősz és nem röstellte, mikor a leány szakajtószám szedte az érett gyümölcsöt a fáról, megkérdezni.

-Luca, kedves. Ha megtudhatnám honnan van ez a fa, tán szerezhetnék egyet?

-Nem addig van ám annak a nyitja, kedves szomszéd. Először meg kell főzni a gyümölcsöt, azután majd szóba állok veled is, mert most sok a dolgom.

-És segíthetnék benne?

-Hát éppen a szakajtóimat cipelhetné, kedves szomszéd.

Hanem a főzéshez már hazaküldte a bányamester fiát a mi Lucánk, mondván az nem férfimunka. Ekkor eltett három üveget a családnak. Egyet a fiúnak, szerelmi bűbájokkal tele, egyet az apjának, finom konyakkal megöntözve, egyet pedig a leendő, mert ekkor már biztos volt a dolgában, anyósának, békítő sziruppal. Amikor beköszöntött a tél, egy hideg reggelen aztán kopogtatott a bányamester ajtaján.

-Józsi, szomszéd, mert a fiad segített nyáron hoztam egy kis befőttet. -Mert akkorra időzítette a látogatást, mikor a szentek járnak, és a fiút elengedték a nagy egyetemről.

-Jer be lányom, így a bányamester, de a fiam épp az erdőre ment fát gyűjteni, az asszony meg a vásárfiát vitte eladni.

Megkóstolta az öreg a neki szánt befőttet, és azon nyomban víg kedve támadt.

-Egyél velünk te lány, ha már így átjöttél. Ekkor betoppant az asszony is, és meglátta a szomszédot, fortyogni kezdett bizony a haragtól.

-Aztán mit főztél? Kérdezte, hogy megtudta mi járatban van Luca.

-Kis befőttet a gránátalmából, ha megkóstolná kend, örömmel venném.

-De aztán nem ám mérget adsz nekem! Az uramat jól leitattad, már a jövő évi pálinka után koslat!

-Eszek én is belőle, ha úgy jó.

Ekkor falatozni kezdtek, az öregasszony és Luca, és az öreg néne lassan békülőre fogta.

-Aztán egész szemrevaló vagy, mi kereskedni valód van az én rusnya fiammal?

-Nekem anyám azt mondta, a férfi, ha szebb egy hajszállal az ördögnél, akkor már megteszi.

-Hát, ha így gondolod, lelked rajta.

S míg eszegettek hazaért Pista ia, aki igen elcsodálkozott a sokadalmon.

-Gyere, István, egyél a befőttből, ha már ősszel segítettél.

S azonmód ahogy evett belőle elkezdett szépülni az ifjú. És mire a végére ért, már a lakodalom időpontjában is megegyeztek. Itt a vége, fuss el véle.

Az öreg és a bab

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy öregember. Ennek az öregnek minden tavasszal az volt az első dolga, hogy kimenjen a tóra, és ússzon egyet. Hanem az egyik tavasszal annyira csavarta a csúz a lábát, hogy inkább otthon maradt. Elővette az első könyvet, ami a kezébe került, és morózusan olvasgatni kezdte. Olvasta is, egészen míg főzni nem volt idő, akkor letette, és elővett egy zacskó babot az éléskamrájából, és ahogyan azt kellett, elkezdte válogatni. Hanem hallotta ám egyszer csak, hogy valaki, vagy valami elkezd kiabálni.

-Hallod-e vén! Hallod-e vén! Én vagyok a bab, ne merészelj engem fazékba dobni, mert mindjárt földhöz váglak!

-Még hogy te? Te csak mész a többiek közé a levesbe!

-Tudod mit vén? Kössünk üzletet! Az én életem, a te fiatalságodért, mert bizony a csúzt én leveszem a lábadról!

-Na majd hiszem, ha látom! -Mondta az öreg, és félredobta a kiáltozó babszemet.

Telt-múlt az idő, de semmi sem változott az öreg háza táján. A bab még várt egy kicsit, majd a szemétdombon gondolt egyet, és szárba szökkent. Nőtt, nőtt az égig, sőt két rőffel még a fölé, mígnem egy égi király lova meg nem botlott benne, a királyt ledobva a lováról.

-A szentséges istenedet, te gaz, hát hogy merészeltél ekkorára nőni?- kérdezte a babot.

-Nem addig van ám az, jó uram, így amaz. Csak addig nőhetek, amíg fáj a lába a gazdámnak.

-Hejj, azt te csak hiszed! Mindjárt lekaszabollak az utamból!- Szólt a király, s neki is látott kardjával a babnak, de az ahányszor elvágta, annyi gyökeret eresztett az égi királyságban. Kaszabolta, taposta a király, de csak nem bírt vele, és egy fertályóra múlva leült mellé.

-Hallod-e te rusnya növény! Látom már nem bírok veled. Miképpen szabadulhatnék tőled?

-Te király, így a bab, Tőlem ugyan már nem szabadulsz, sem gyermekeimtől, akiket felajánlok neked, csak az öreg gazdámat szabadítsd meg a csúztól!

-Rendben, így a király. És homlokát törölgetve inkább kikerülte a babszárat ezentúl, de látva, milyen finom étek van a babból, megszabadította az öreget a csúztól, így az el tudott menni végre úszni. Itt a vége, fuss el véle.

Miért kék az ég?

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ennek a királynak nem tetszett, pontosabban nem tudta felfogni, miért nem látja a vizet. Mert bizony amit eddig látott annak mindnek volt színe, de a víznek mégsem. Ezért kihirdette, hogy annak, de csak annak adja a fele királyságát, aki megmondja, hogy milyen színe van a víznek. Ezt hallva a sok bölcs mind elméletekkel traktálta, hogy hát ezért, meg hát csak azért. Hanem volt ennek a királynak egy szamarasa, akinek a legbölcsebb jószága adatott a vidéken, mert valahányszor berúgott, az mindig hazavitte. Hallott erről a bölcs jószágról a király is, és maga elé rendeltette, a gazdájával együtt. Megállt előtte a szamár, és kapatos gazdája, és kérdezte tőlük.

-Halljátok é? Vagy megmondjátok rögvest milyen a víz színe vagy lecsapatom a fejeteket.

Erre egy hangosat ordított a szamár, hogy a király majd kiszaladt az országából. De meggondolván, hogy ez nem lenne bölcs dolog, visszaosont, és már csöndesebben kérdezte a gazdáját.

-Hallod é? Lecsapatom a fejed, ha nem mondod meg milyen színű a víz.

Erre az olyan hangos sírásba kezdett, a sok pálinkától, mert bizony annak víziszonya volt, nem is ivott már tíz éve, hogy a király megint csak megijedt, és a trónszék mögé menekült. De a kíváncsiság csak hajtotta, és megkérdezte harmadszorra is.

-Milyen színű a víz?

Erre a részeg azt felelte nagy nehezen, hogy a víz az biza ténta!

Erre a király a kupájából az összes vizet az égre öntötte és megfogadta, hogy nem iszik többé vizet. Hát ezért kék az ég.