Fukar már egészen fiatalon elkezdte,
már akkor, amikor az első csillogó dolgot meglátta a közelében,
egy tíz fillérest. Tudta, hogy ez az ő dolga. Gyűjteni. Csak
azzal foglalkozott, hogy minél hamarabb a pénz közelébe
kerüljön. Iskolába járt, s minden csokipapírt, minden pénzérmét
zsebrerakva tért haza. Összeszedte a kocsmák környékén
szétszórt aprót, dolgozott apjának, akitől néha kapott
papírpénzt is, és ezeket sem talmi hóbortokra költötte, hanem
csakis elrakta. Csakúgy mint menyasszonyát később, aki a
legszebb, és legvastagabb pénztárcájú ara volt a környéken.
Hanem első gyermekük nem követte a tanítását, és úgy érezte,
hogy amit gyűjt az mind el fog veszni az idők során. Ezért
építtetett egy családi kriptát, melyben, a gyermek tudta nélkül,
építtetett egy mellékkamrát, amiről csak ő tudott, és behordta
az összes vagyonát, melyet hazavitt hatvan év alatt, mire
meglátta, hogy fia mire viszi harminc évesen. Lefalaztatta és
lassan elmúlt, semmilyen adósságot nem hagyott maga után, csak a
vagyont, ami kényelmét szolgálta, de az is bőven kielégítette
az örökösöket, így azok nem túrták szét nyughelyét, így
béke honolt körülötte, egészen addig, amíg egy madár arra nem
repült kétszáz évvel később. Ez a madár pedig a magasból
meglátta az omladozó kripta szélén kikandikáló cukorkáspapír
szélét, és tépkedni kezdte. Addig addig, míg a föld meg nem
mozdult alatta, és egy emberderéknyi lyukon át beszakadt a
melléküreg teteje. A nap kissé besütött, és meglátta a
tízfillért, amit fukar először látott meg, és azon nyomban
eldobta a csokipapírt. Elragadta a kerek csillogót, és a fészkébe
vitte, de ahogy elhelyezte benne, s visszatért, már nem sütött be
a reggeli napsugár, és nem csillogott többé egész nap semmi,
hiába várta. Másnap másfelé keresgélt, mindig a hely felett
elrepülve, de nem nézett le, inkább a kányákkal volt elfoglalva,
amik feje felett köröztek. Majd eltelt egy hét, mire újra
lenézett, és ekkor mennyei ragyogást vert vissza a nap a
kincsekről. Jól megjegyezte magának, miután elemelt egyet
közülük, és a napjait ezután napszámban azzal töltötte, hogy
a néhai fukar kincseit elhordja. Hanem erre felfigyelt egy kánya is
és egy reggelen azt vette észre, mintha minduntalan egy árny
követné. A kánya pedig egy nap lecsapott, pont a kripta szájánál,
de a lendület besodorta őt is az üregbe, és egy téglának
ütközve magukra szakították azt. Lent a sötétben elkezdtek
marakodni. Dehogy kellett volna ,már a szarkának a pénz, csak időt
kért, hogy elszabadulhasson. Nem kellett volna a kányának sem a
szarka, csak egy kis idő, ami alatt kiér a biztos éhhalálból. De
ez egyiküknek sem sikerült, mert a tégla kemény volt. Elmúltak
hát, s a szellemvilágban találkoztak. A Fukar ott állt felettük
s nézte, ahogyan a két madár bezörget kétszáz éves magányába.
Kérdezte őket, mi keresnivalójuk van az ő kincsei között, ők
is kérdezték, miért állított ilyen csapdát nekik, de nem
beszélvén egymás nyelvén, bizony zűrzavar támadt. Ekkor A fukar
megadta a szarkának, ami őt illette, és kis fészkét, a kányát
pedig elzavarta, de a szarka évről évre visszatért, míg a fukar
munkája szétszóródott az erdőben, mert hagyományból a
szarkafiak mind a fukar sírjához jártak kincset gyűjteni száz
évig.
