Rendkívül fontos

-Mi ám rendkívül fontosak vagyunk!

-Igen, igen, és nagyon különlegesek is ám, így a másik.

-Annyira sokszínűek vagyunk, hogy az csak..!

Így beszélgettek egy darabig, majd bekapcsolták a kivetítőket, és elkezdődött a tánc. Az urak, és a hölgyek csak úgy szorgoskodtak a fényben, és mindenkinek lesték a kívánságát. Az egyiküknek formafazonírozásra volt szüksége a fején, a másikuknak túl nehéz volt a feje, ezért egy csodálatos fejkönnyítő dallamot kapott. Így ment ez minden nap, már ki tudja mióta. Mind várták, hogy a nagy nap eljöjjön, és szép dolgokat mutattak a gyermekeiknek, amiket majd használhatnak, ha nekik is utódaik lesznek. A kezek surrogását érezve fejük felett, mindannyian pompásan érezték magukat. A földjük ellátta őket megfelelő táplálékkal, és mind boldogan növekedtek. Azután eljött a nagy nap, és elváltak útjaik. Már nem ugyanazokat a fényeket látták maguk körül, mint rég, már minden más volt mint eddig. Egy nap arra ébredtek, hogy potyog valami a fejükről, és hirtelen elkezdtek az árnyékok felé kiabálni mind hangosabban, hogy márpedig nekik hajnövesztő kell. Ekkor azonban elsötétült mindőjük felett az ég. És a vágott virágok ugyanabba a konténerbe kerültek, hogy elmesélhessék, milyen szép és mennyire tartalmas volt az életük.

Búcsú a várostól

-Jó napot. Önök kerestek? Nem egészen értettem a problémát.

-Igen, mi kerestük Mr Bendbinder, mi vagyunk azok.

-És mi a probléma?

-A felesége megunta magát, ezért átköltöztetjük önt egy kellemesebb városrészbe.

-Joe félősen rápillantott a nejére, illetve az íróasztalára, majd megvonta a vállát, és összeszedte a ruháit és a könyveit egy zsákba, majd követte az őt vezető alacsony embert.

Megkapta az új lakást, pazar volt a kilátás, sokkal csendesebb volt itt, mint a régi helyen, ezért kényelmesen elnyújtózott az ágyon, gondolta alszik egyet. Eltelt két hét, ismét keresték, majd amikor félénken ajtót nyitott, egy idősödő nő dühös pillantásai mellett az előző úriember magyarázta, hogy a hölgy a horkolásától nem hallja rendesen Vivaldit. Joe, mit volt mit tenni, összeszedte a cókmókját, és arrébb költözött két lépcsőházzal. Ott egyszer csak egy smicisapkás ember kopogtatott, miszerint csak akkor maradhat, ha délután nem zavar bele a naplementébe, ugyanis már tíz éve azon fáradozik, hogy lefotózzon egy speciális galambfajtát, naplementében. Ő azt mondta, hogy rendben, majd tekintettel lesz erre is, de másnap mégis költöznie kellett. Pár tömbbel arrébb azt mondták csúnya, kicsit odébb rondán nézett egy nőre, mellesleg a nő nem volt egy szép látvány, még arrébb a gyerekek nem tudtak tőle rendesen labdázni, mert a feje árnyékától nem látták a kapufát...

Nem volt más hely már, csak a falu. Joe fájó szívvel hagyta ott a várost, hiszen ott nőtt fel, ott nősült, és igen, most pont az lett a szomszéd, aki gyerekkorában csúnyán nézett az anyjára, és aki miatt nem tudott focizni rendesen. De ők már nem emlékeztek rá, és meghívták egy ismerkedési partira.

Üres lakás

Lenézve az emeletről, minden kicsinek látszik, de ha zuhanunk, hirtelen először könnyű, utána pedig az anyagot összepréselőn nehézzé válik minden. András épp ebben a periódusban volt, amikor nem tudta még eldönteni, hogy lelépjen-e a párkányról, vagy sem. A számla, amit törlesztenie kellett, bár valós tényét nem tudta igazolni, ott volt előtte. Tizenkilencmillió-ötszázezer-háromszáznegyvenöt. Úgy hatott, mint egy ítélet, amit nem lehetett máshogyan magyarázni, csak afféle elírásként. Ha az a háromszáz-egynéhány nem lett volna ott, akkor még érthető lett volna, de így inkább, a párkány helyett, úgy döntött, hogy marad a földön, és kikapcsolja a telefont. Emlékezett még a mondásra, miszerint, ha én tartozom a banknak egy forinttal, az az én problémám, ha viszont egymillióval, az már a banké... Így kidobta a felszólítást, és egyszerűbb áéletre rendezkedett be inkább, mintsem hogy bármilyen őrült illúziót, ami ráadásul nem is az ő problémája, a nyakába sóznának. Tudta, hogy élete végéig nem fog annyit keresni, de talán még utána sem, a veséje, meg a bal retinája eladása helyett, ami egyébként sem merült eddig fel benne, meg amúgy is, mire használnák, talán majd egyszer jön valaki egy nejlonszatyorral, és elviszi ufócsemegének? Szóval úgy döntött folytatja a napi rutint, és ezzel leült sörözni. Azokra a szegény bankosokra gondolt, akik fűt-fát ígérve kicsalták a befektetőik pénzét, hogy neki adhassák azt az ötmilliót, és azt mondták nekik, hogy majd pont ő, Takács András fogja az extra profitot kitermelni a gyárban!? Nem ez nem volt kivitelezhető. És ahogyan fogytak a sörök, gondolkozott tovább, egészen amíg a felesége haza nem ért, s azt nem mondta; -Drágám, nyertem a sorsjegyen húszmilliót!

Erre felpattant, és ideges lett. Újabb sörért nyúlt, majd így szólt:

-Vedd fel, eltűnünk innen, pakolj, betyárbútor, kocsi aztán irány el innen!

Azzal megmutatta a számlát. A feleség előtt minden világossá vált. Amikor kifordultak a kocsival, már az övék volt minden. A külföldi ház, a szigettel, és persze gyerekek, sok kis csemete. Semmit sem vittek magukkal. A többit majd elinrtézik helyettük, gondolták, és azóta nincs Takács András, és neje, csak valaki más egy más földrészen, akit senki sem keres.  

Az ásítozó kertészinas

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kertészinas. Ez az inas, bár éjjelente aludt, valahogy csak nem tudta kialudni magát, ezért egész álló nap ásítozott. Ásítozott míg a krumplit kapálta, ásítozott míg a paprikát gyomlálta, egyszer egy légy berepült a száján, de észre sem vette, már kint is volt, mert a fiú ismét ásított egyet. Eljutott a mező szélére, ahol épp a betakarítás folyt, és meglátott egy nagy almafát. Gondolta megkóstolja az almát, mert egy szép piros épp a feje felé hajlott, amikor megzendült a fa, és hívogatni kezdte.

-Gyere te fiú, feküdj ide az ölembe, majd itt megpihensz.

-Nem lehet te fa, szólt erre, mert vár a munka. -Azzal levette az almát, megette, egy nagyot ásított, és már fogta is a kaszáját és ment tovább. Hanem ez megismétlődött másnap is. Amikor elment a fa mellett, az újra és újra csak hívogatta, mígnem vasárnap lett, és végre, amíg a munkások gyülekeztek a templom előtt, ő kiszökött a mezőre, a fához. Az ismét hívta, és a legény nem volt rest, le is feküdt az ölébe. Hanem mikorra harangoztak nem találta a többi munkás sem őt, sem pedig a fát. Viccelődtek, hogy talán azt is bekapta egy ásítással, és dolgoztak tovább. Hanem a fiú csak aludt, csak aludt, mígnem, mire felébredt egy kiszáradt fa tövében találta magát, ami egy sivatag közepén állt. De hát ekkor nagyon megrémült, és ásított egyet, majd elindult, hogy szomját vegye, mígnem észrevette, hogy egy árnyék követi. Hátrafordult, az árnyék eltűnt, megfordult az árnyék előkerült. Így szólt.

-Hallod-e te árny, ne játssz velem, mutass inkább vizet!

-Nem játszom én, de félek, hogy ásítasz és bekapsz!

-No szépen állunk! Akkor megyek arra, ahol nem látlak. -Visszafordult, és visszajutott az almafához, aminek a tövében egy ásó, nem több, csak az maradt, na meg a rongyos tarisznyája, ami tele volt köpködve mindenféle maggal, mert bizony amíg ő aludt, addig a mezőmunkások azzal játszottak, ki tudja messzebbről eltalálni, és bizony még dió is akadt bőven benne. Na, gondolta az inas, lesz munkám. Nem volt rest, ásni kezdett a fa tövéről húsz lépésnyire, mert arra emlékezett még, hogy ott volt egy kút régen. Ásott megállás nélkül egy hétig, vagy kettőig, már az ördög sem tudja meddig, mire megtalálta a kutat, egy rozsdás vödörrel. Hanem a kútban áshatott, amilyen mélyre csak akart, mert abban víz már nem volt egy csepp sem. Ekkor meghúzta a vállát, kikecmergett a gödörből, és ásított egyet, majd ledőlt a fa tövébe, de a tarisznyát a kútba dobta, mert nyomta az oldalát fekvés közben. Hanem arra ébredt, hogy majd megfúl, annyi vize lett hirtelen a kútnak a sok magtól, mert hát azok megérdemelték a vizet, emez meg nem. Mászott, mászott, fel a fa hegyibe, míg az meg nem szólalt.

-Hallod-e legény! Itt az ágamon van egy olló metssz meg, akkor lesz elég gallyad egy tutajra. Csakhamar, beletelt két hétbe is, mire kész lett,és megmetszette a fát, de addig úgy sütött a nap, hogy a gallyakra már nem volt szükség, mert kiitta az összes vizet maga körül. Hanem nézett ekkor egy nagyot, mert se mag, se alma, csak egy ásó meg egy olló, és hát bizony éhes lett. Ezen elgondolkozott, ásított egy nagyot, és lefeküdt a sáros földre, a fa tövébe aludni egyet. De elcsudálkozott, amikor felébredt, mert bizony addigra már két méter gaz is nőtt körülötte, annyira, hogy mozdulni is alig bírt. Nekiesett ekkor az ollóval, metszette a gazt két álló hétig, kivéve persze a fákat, amik szintúgy kinőttek körülötte, és talált végre krumplit is itt-ott, meg répát, zöldségeket erre arra, na azokat meghagyta, és mire kigyomlált a gallyakból tüzet rakott, főzött egy kertészlevest, ásított egyet és ledőlt a fa tövébe. Mikor azonban reggel lett, csak fel kellett kelni, és épp jókor jött egy rigó, aki a fejére pottyantott egy almát, és lett a homlokán egy nagy púp. Itt a vége fuss el véle.

A kert

Pablonak, bár nem tudta hogyan keveredett ide először, megtetszett a környék. Megvette az első eladó házat, és meghívta az összes régi cimborát az avatóra. Punkok lévén, sikerült meginniuk az összes italukat, mielőtt berúgtak volna rendesen, ezért a srác felesége elzavarta őket a helyi kocsmába, mielőtt túlzottan körülnéznek a környéken, éjjel nappali bolt után, és túl olcsón juthatnának italhoz. Ő lefeküdt, és magára zárta az ajtót, aminek az lett a következménye, hogy a párja, nem találva a kulcsot, bedőlt a fuxiák közé. Ekkor érkezett egy hajléktalan öltözetű egyén és ledőlt a szomszédos kertben, miután meggyújtott egy mécsest. Hajnalban viszont belopódzott a kertbe, és Pablo, eredeti nevén Peti, úgy érezte, mintha levizelnék, és dühösen pattant föl, a fenébe küldve Antalt, aki magyarázkodni kezdett, hogy csak a növényeket jött megöntözni, mert nem tudta, hogy valaki már meg is vásárolta a házat. Peti felzörgette a párját, hogy vendéget hozott, és az asszony rémülten vette észre, hogy tulajdonképp egy hajléktalan az, de azért jóllakatta mindkettőjüket. Majd Antal halkan elkezdte mesélni, hogy miért is van ott.

-Tudják, fiatalok, hosszú sora van annak, hogy e körül a ház körül ólálkodom. Nem vagyok már hajléktalan, mint gondolhatnák, csak kegyeletből vettem fel ezt a ruhát, a volt tanárom emlékére. Hasonló fiatal voltam én is mint önök, egykor. De az akkor nagy hibának számított a tanárom szemében, és elüldözött az iskolából. Csakhamar munkába álltam, és elvettem egy nőt, akitől azután elváltam. Ez a tanár mindig azt mondta, hogy nem lesz belőlem semmi, ha így folytatom, ezért mentem el dolgozni, inkább a piszkálódásai után. Hanem elkövettem egy hibát. Megcsaltam a párom, akitől az első gyermekem született, és ő kidobott. Igaza volt, nem kellett volna úgy tennem. Ezután öt évig utcán voltam, míg ráakadtam ezekre a növényekre, és beléjük szerettem. Az a fa egy almafa, bár nem hoz termést már jó ideje, mert annyira visszametszették. Öntözgetni kezdtem a kertet egy nyáron, unalmamban, ezzel a rozsdás kannával, a kútból, míg a tulajdonosok távol voltak. Hanem amikor visszajöttek, akkor ért a meglepetés. Bár ez a tanár nem ismert fel, én felismertem a volt feleségem mellette, és a fiam, akit nem láttam addigra már fél évtizede, és se szó, se beszéd sarkon fordultam, téptem egy almát és elmentem. Később ez a pasas rájött, hogy én voltam ott, figyeltem ugyanis, és néztem mit csinál. A gyermekem nem bántotta, de tudván, hogy a fa tartott el ősszel, míg haza nem ért, minden gonoszságot elkövetett ellene. Vegyszereket öntött a tövére, de csak örömére lett fiamnak. Kivágatta, újból kihajtott, akkor már hintát is lehetett aggatni rá. Permetezte mindennel, de ez túlélte, ahogyan a fiam ma mérnök, én pedig egyszerűen csak arrébb mentem, egy másik városrészbe, és elvettem nőül, mai feleségem, aki két kislánnyal ajándékozott meg. Azért jöttem ide a régi gúnyámban a szomszédos kertbe, hogy gyújtsak egy mécsest a tanárért, aki hitványabbá tett volna azzal, ha akkor ott tart az iskolán. Köszönöm a reggelit, asszonyom, uram, nekem most mennem kell.

Azzal elbúcsúzott, és többé nem látták arrafelé.

A felső lakók átka

Gábornak nehéz napja volt. Illetve nem olyan nagyon, de mégis fárasztotta a sok őrült a terminálban, ezért úgy döntött, megiszik egy doboz sört,este a cimborájánál. Ahogyan vitte felfelé a lift, már hallotta az új házimozi hangjait, amiben a barát ,nagy sorozatfüggő lévén, épp egy szappanoperát nézett.

-Fel fog pofozni a szomszéd, ha így folytatod, kisfiam, és le leszel kötözve.-Hallatszott a lépcsőházban, és Gábor meg volt győződve róla, hogy a cimbora nem lekötözve lesz, mert a szomszédok már megszokták, amúgy is mindenki nyaral, csak süket.

-Szia Fecó, üdvözölte.

-Gyere be, már nemsoká kezdődik.

Leültek, iszogattak, beszélgettek, és valahogyan elrohant az idő, mert lekésték a filmet, helyette valamilyen női ruhás szakállas pasas jósolt. ,,Valaki ma föl lesz pofozva, és lekötözik, érzem az energiát.” Erre Gábor dühös lett, és kiment az erkélyre elszívni egy cigarettát, amit bár nem szokott, de talált egy csikket az erkélyen, és gondolta most kipróbálja. Gyufát keresett, és meggyújtotta, de sokkolta az élmény, mert egy dohánydarab a szájába ment és köhögni meg hányni támadt kedve. Mire ezt az érzést leküzdötte, és lassan magához tért dühösen köpött egyet az utca felé, és elpöckölte a csikket. A cimbora, már igen kapatosan, kapcsolgatta a tévéjét, és megállt egy akciófilmnél, amiben a főhős ezt mondta: -Leütlek mint a legyet, és odakötözlek az ágyadhoz. Gábor ekkor megrémült. Nem tudta, de a haver fölött drogosok laktak, és az ő csikkükbe szívott bele. Ekkor dörömböltek az ajtón. A cimbora kérésére kitántorgott, és kinyitotta az ajtót. Az alsó szomszéd volt.

-Szóval ti drogoztok meg köpködtök felettem minden hétvégén! -Azzal lekevert egy nagy pofont, majd így folytatta: -Hívtam a rendőrséget te disznó!

Gábor már arra tért magához, hogy egy ágyhoz van kötözve, és a cimbora az orvossal áll mellette.

-Nem hittem Gabi, hogy olyan leszel te is, mint akik miatt bömböltetnem kellett a házimozit, tudod, a felső szomszédaim, akikről meséltem...                                                                                               

Jó helyen van

Nem sok hiányzott, hogy lelépjen az útpadkáról, azután megbotlott a járdaszigetben, és káromkodott egyet. Bélának rossz napja volt ez, és mindezt még tetézte, hogy az első napja volt az új munkahelyén. Nem sokat tudott a vállalatról, de sok jót nem hallott róla, ezért igyekezett annyira. Amikor beért, főnöke betanította egy munkafolyamatra, majd kollegájától elleste a fogásokat a nap hátralévő részében. Tulajdonképp minden simán ment, a munka nem volt nehéz, ezért amikor szünetben hívta a feleségét, megnyugtatta, hogy a hely jónak tűnik, minden rendben van. Délután, hazafelé menet megvette a szokásos sört a cukorkát a gyereknek, majd mikor hazaért letelepedett a tévé elé, és kapcsolgatni kezdte. Nézte a műsorokat, addig amíg megakadt a szeme egy hirdetésen, ami arról szólt, hogy élete nem megy tovább ugyanabban a mederben, mert megjött az új csodaszer, amit feltétlenül ki kell próbálnia. Próbálta levenni a szemét a képről, de annyira beleivódott a pirula képe a gondolkodásába, hogy nem tudta nem megrendelni, amikor fizetés volt. Beszedte az elsőt, és valamilyen furcsa dolgot érzett magán. Sokkal komfortosabb lett az élete, az apróságok nem bosszantották fel mint eddig, mindig boldognak érezte magát, tulajdonképp mint gyermekkorában utoljára. Minden világossá vált előtte, értette mit beszélnek a legkülönfélébb tudományos műsorokban, és, szinte már csak ez érdekelte. Feleségével kisimult a viszonya, a gyereket példaszerűen nevelte, és minden rendben volt egy hónapig, amíg el nem fogytak a tabletták. Úgy érezte már nincs is szüksége rájuk, hiszen mindent ért a világból, amit eddig nem, és már semmi sem lepheti meg igazán. Az utolsó tablettát vette be épp, amikor aludni készült, és furcsa neszre lett figyelmes. Folyamatos szuszogás volt körülötte, ami kicsit új volt, de ráfogta a macskára, és elaludt. A következő napja azonban nem úgy kezdődött mint a többi. Egy ágyon feküdt, körülötte fehér falak, gépek, és egy nyomógomb volt mellette. Már újra emlékezett. Lelépett aznap a járdáról, és nem látta az autót felé száguldani. Megnyomta a gombot, csakhamar bejött egy nővér.

-Ne aggódjon jó helyen van. Hívom a családját.

Pipázó

Áginak kevés ideje maradt hajnalig. Az északi fény beragyogta az eget, és egy darabig engedte, hogy a látván foglya legyen. A macska a lábához dörgölőzött, jelezve, hogy lassan ideje megkapnia a reggelit. Miközben a macskatáp után kutatott a keze a szekrényben, egy furcsa tárgy került a kezébe. Szokatlan formájú, idegenül ható alakja még ma is visszarettentette attól, amit maga mögött hagyott, de úgy döntött tesz egy próbát, és letisztította a pipát. Egészen pontosan egy vízipipa volt az, amit még otthon vásárolt, de a férje idegenkedése miatt nem használták már tíz éve. Mellette volt a dobozában a dohány is, meg egy kis szén, így nem feküdt vissza aludni, hanem kiment a pipával a teraszra. Vaníliás dohányt tett a szénre, miután begyújtotta, és elkezdett vele pöfékelni. Lassan felkelt a nap, és a kellemes illatokat, legalábbis a nő így gondolta, csodálatos színkavalkáddal ünnepelte a tó felett. Mintha egy dzsinn szállt volna a tájra, ami teljesíti a három kívánságát minden jöttmentnek, úgy szálltak fel a füstpamacsok. Lassan végzett. Már hallotta lánya hangját, és ahogyan a reggeli nyújtózkodásból ásításba csapott át a család élete, férje is előcsoszogott. Először arra gondolt, hogy a nő sütött valamit, de miután kiült ő is a kényelmes vesszőfotelbe, el elkérte a pipa csutoráját.

-No mi az angyalom? Te is rákapsz az ízére? Ez volt ami eszébe jutott először Áginak, mert annyira belefeledkezett a hajnali természet szépségébe, hogy a jó reggelt elmaradt.

-Te sem lettél bolondabb tőle, volt a válasz. De a gyereknek sütni kell valamit, különben hisztis lesz.

-Tudom. Majd lesz az is.

Észre sem vették, de reggelig kint maradtak, és mint két régi bajtárs füstölögtek, és beszélgettek.

A rózsabogár

Hajnalban madarak lármáztak a parkban. Kriszta kicsit megorrolt rájuk, mert egy rigó épp az ablaka alatt bizonygatta a valót párjának, meglehetősen hangosan. El volt már szokva ezektől a zajoktól, a belváros magánya ugyanis, főleg autódudálás és a forgalom zajában merült ki. De most, hogy visszaköltözött a kisvárosias peremkerületbe, valahogyan nem akarta, nem tudta tudomásul venni, hogy az embereken kívül más lények is léteznek. Később a kávéját kavargatva eszébe jutott, hogy pont emiatt költözött vissza, mármint, hogy ne a szomszéd ébresztőórája legyen a nyugalmának fő zavarója, hanem inkább bogarak, tücskök és miegymás, ami kicsit mindig megnyugtatta. Egyszer csak koppanást hallott a falon, és amikor odanézett, egy zöld bogár vergődött hanyatt fekve a padlón. Hogy mikor repült be, nem tudta, de kicsit ijedten látta, hogy fényes páncélja, mint egy tündérláng, zöldes árnyat vet a falra, mint valamilyen lámpás, pont olyan, amit épp használt. Először a szemét dörzsölgette, és nem tudta befogadja-e a látványt, vagy inkább csak tapossa agyon, de amikor közelebb lépett, látta, nem a bogár világít, csak az éjjeli fény, a konnektor mellett tükröződik szárnyain. Meg akarta fogni, és mint egy félős állatidomár, a lábaira fordította, amit, maga sem tudta, miért tett. Ekkor látta meg a szép, zölden csillogó páncélját, aminél fogva könnyedén megfogta. Úgy gondolta, kár lenne a kukába dobni, inkább kinyitotta az ablakot, ahol egy pillanatra felerősödött a madárzaj, és kidobta. A bogár rögtön szárnyra kapott, és azonmód visszarepült a szobába, a lány nem kis bosszúságára. Már-már gondolkodott egy rövidebb pásztormonológon, amikor ismét repülni kezdett a rózsabogár, és egyenesen kirepült a hajnali derengésbe. Kriszta ezután tovább kortyolgatta a kávét, de egy kicsit megilletődött rajta, hogy az emberi alkotásokon kívül is van szépség a földön.

Kicsi a világ

Talán a nagy meleg okozta a szédülést, és a rosszullétet, talán a sör, amit az imént ivott, nem tudta, de valahogyan túl kellett esni ezen is, így gondolt rá. A remegő levegőből előtűnő autók látványa megborzongatta, egy ideig, de mégis feltartotta a hüvelykujját, és, lesz ami lesz, beszállt a mellette megálló kocsiba. A sofőr kérdését nem értette, ezért angollal próbálkozott, ami hellyel-közzel működött, még errefelé is. Megbeszélték, hogy ötven kilométerre van egy benzinkút, addig tudja a sofőr vinni, ezzel elégedetten hátradőlt az ülésben, és elaludt. A táj, ami elsuhant mellettük unalmas volt, mikor felébredt, ugyanazok a mezők, mint pár órával korábban, a sofőr ébresztgetése előtt. Megérkeztek a kúthoz, elbúcsúztak, és Kati elégedetten vette észre, hogy büfé is van. Előkotorta a pénzét, és a hátizsákját vállára véve benyitott a kissé elhanyagolt helyiségbe. A büfés úgy fogadta, mintha egy kóbor szellemet látta, először hitetlenkedve, majd barátságosan kérdezte, hogy mit szeretne, miután megegyeztek, hogy az angol még mindig a legbiztosabb nyelv, amin mindketten beszélnek. Ebédnek való ételek után kutatott az étlapon, majd kiválasztott egyet, amit a felszolgáló ajánlott neki. Evés közben fel-felpillantva azon vette észre magát, hogy egy-egy berendezési tárgy ismerősnek tűnik, olyannyira, hogy megkérdezte, magyarok jártak-e már errefelé, akik itt hagyhatták ezeket a relikviákat. A büfés készségesen magyarázni kezdte, hogy vándorok rendszeresen hagynak nála különböző holmikat, de nem tudja, melyikre gondol, mert elég sok volt belőlük felakasztva. Egy régi magyar kazettára mutatott a lány, ami egy magyar együttesé volt. Erre a vendéglős tört magyarsággal elkezdte dúdolni az egyik dallamát, és azt mondta, az a feleségéé volt, és hogy otthonról hozta. A lány kíváncsi lett, hogy itt, több ezer kilométerre otthonról, mit kereshetett egy honfitársa. A tulajdonos felajánlotta, hogy megmutatja az asszony szobáját, és Kati meglepődve fedezte fel gyermekkora emlékeit. Azt mondta a kutas, hogy a párja nemsokára visszaér a városból, ha gondolja várja meg. A lány úgy gondolta, úgy is csavargással tölti az időt, miért is ne várná meg, ott maradt. Az asszony csakhamar megérkezett, és, meglepetésére, a lány magyarul mondott pár szót. Elővette a legjobb magyarságát és úgy válaszolt. -Milyen kicsi a világ! Harminc éve én is stoppal jöttem! Kiáltott meglepetésében, és átölelte a lányt. Kati még pár napot maradt, azután tovább indult a város felé új hittel a szívében, lám már itt is csak járt valaki közülünk. Kedvenc plüssfiguráját a kutasra bízta, majd elbúcsúztak.

Elrontott válás

Pár sorral kezdődött. A levél amit Zsuzsa írt mégis hosszabbra sikeredett, mint szerette volna. Csak ennyi lett volna: Elválok. De mégsem. Nem volt elégedett, ezért megpróbálta a párja fejére olvasni azt a sok évnyi bajt, és szenvedést, amit kapcsolatukban sérelmére, és meg nem született gyermekeik miatt érzett. De nem így történt, és ez bosszantotta. Valahányszor újrafogalmazta, javított rajta annál inkább öltött testet a szöveg egy szerelmes tini leveleként az angoltanárjához. Csak nem hagyta nyugodni ez a tény, ezért drasztikusabb szavakat próbált használni, így azonban túlontúl perverzre sikerült. Ebből mikorra elege lett lecsukta a számítógépet, és elindult egy sort sem hagyva hátra. A reptérre tartott, ahol az első induló gépre váltott jeggyel a zsebében a beszállást várva váratlanul férjébe botlott. Eldöntötte, most szakít, itt mindenki előtt. A váratlanul felbuggyanó szavakon azonban meglepődött. -Imádlak, te szemét! Szó szót követett, és együtt repültek Londonba, és egy együtt töltött hétvége után rájöttek, hogy egymást nem tudják nélkülözni. Ebben a nő meg is nyugodott volna, hanem a férj idegesen kapkodva összepakolt hétfőn, és hazarepült. Mikor Zsuzsa magára maradt a szállodában, elkezdett gondolkodni. Már megint itthagyta a szeretett férfi, és már megint azon kell zsörtölődnie magában, hogy nézheti a plafont, a tévét, vagy akármit, de egyedül van. Fel-felmerülő gondolata volt hogy kilép a kapcsolatból, azonban, hogy egy idegen országban volt, felcsigázta érdeklődését. Először az üzleti negyedbe ment, és az üvegpaloták közötti hideg fények hideggé tették őt is. Azután következtek a bevásárlóközpontok, amikben szinte minden pénzét elköltötte. Annyi maradt, hogy a hét végéig, amikor a repülő hazavitte volna, enni még csak-csak, de már több kirándulásra nem futotta volna. Így egy hét tévénézés után felszállt a gépre, a temérdek csomaggal, amit összevásárolt, és hazament. A lakásukat azonban zárva találta, és amikor párjánál érdeklődött, hogy mi történt, az egykedvűen annyit mondott csak: Elválok. Szinte összedőlt a világ körülötte, és a szélütés kezdte kerülgetni. Majd becsöngetett újra, és a kaputelefonban újra ismétlődött ugyanaz a szöveg. Ekkor már gyanút fogott, hogy valami nincs rendben, és elővette telefonját, amiben az el nem küldött e-mailok között megkereste a legutóbbit, amit, úgy emlékezett nem küldött el ugyan, de ott volt, és most a kaputelefon, a férje hangján szó szerint elismételte az abban írtakat. Nem értette, miféle viccel van dolga, egészen addig, míg a csengő többszöri nyomkodása után, álmosan elő nem jött a férfi, egy jó hét ivászat nyomait magán viselve, és amíg kitántorgott, a nőben felsejlett, hogy most lett volna a tizedik évfordulójuk, amiről teljesen elfelejtkezett. Amíg férje, mert később elmesélte, keresgélte, hogy mivel lephetné meg párját az alkalomra, belebotlott a fiókjában az első levélbe, és, mivel csak az elsőt küldte el az asszony, az ajándék árát a cimboráival elitta, lecseréltette a zárakat, és felmondta a levelet a kapucsengőt megbabrálva. Hamarosan megkapta a többi üzenetet is a párjától, mert az asszony, amíg józanodott, gyorsan elküldte a vázlatokat is, és ennyit mondott: Nekünk még ez sem sikerül, látod, de te legalább jól kimulattad magad. Ezután összebújtak, pont úgy mint tíz éve, és egy jót nevettek az egészen.  

A bolygó halála

Zoli felfedezte az űr egy kis szegletét. Egy csodálatos világba csöppent egy alkalommal, álmában, és ez fogva tartotta. Nézte a csillogó zöld mezőket, a különleges állatokat, amik szinte hívták őt álmodni. Volt egy jó barátja, aki ide hívta, és sokat beszélgettek a világ kincseiről, és játszottak a gyémántfényű mezőkön estig, amikor feljött a Centurió, és bevilágította az éjszakát. Ekkor a fiú felébredt, és az óra csörgésére mit sem vetve ábrándozott tovább a titkos világról, ami rabul ejtette.

-Ideje felkelni! Szólt hozzá anyja, ilyenkor, -Kihűl a kakaó!

Felöltözött, és lement az emeletről, ahol apja a nyakkendőjét kötötte, és megsimogatta a gyermek fejét. Az óvoda utolsó évét taposta, és boldog volt a barátaival, akik elfogadták olyan hóbortosnak, amilyen volt, az álmaival. Egy éjjel azonban a jóbarát, akit Rufiónak hívott álmában, különös veszélyre figyelmeztette.

-Jobb lenne, mondta, ha egy kicsit óvatosabban mennénk keresztül a nagy erdőségen, mert különös veszély ütötte fel fejét. Egy gonosz erő szét akarja tépni a világot. Zoli egész éjjel forgolódott utána, és várta a reggeli csörgést, és édesanyja biztonságát. Ehelyett, mikor csörgött az óra, várta hogy a nő belépjen a szobájába, de csalódnia kellett. El szerette volna mesélni, hogy mire figyelmeztették álmában, de anyja nem jött időben, és hallotta, amint pityereg a konyhában. Apja idegesen matatott a nyakkendőjén, és szó nélkül elment. A reggeli kihűlt, és az oviban sem érezte jól magát. Eljött a ballagás ideje, de apját nem látta sehol. Szomorúan ballagott a többiekkel az iskola felé, és fásultan vette át ajándékait. Álmában ekkor már háború dúlt, mert a Centúrió seregeket küldött, amik rájuk vadásztak, mert idegen volt már a bolygón, és Rufió azt tanácsolta neki, ne jöjjön többé. Távolról, egy űrhajóról figyelte, ahogyan a Centúrió, és Rúfió csapatai többször megütköznek, látta a véres háborút, ami után szinte remegve ébredt. Apját nem látta többé, és anyja valamilyen tablettákat vett be reggel, mielőtt kakaót készített volna neki. Az iskola első hónapjaira készülve még egyszer visszatért a bolygó közelébe, de sikoltva ébredt, amire is anyukája beszaladt hozzá a szobába.

-Azt álmodtam, mondta Zoli, hogy a bolygónkat elpusztította a Centúrió egy lézerrel.

Anyja látta, hogy fia rosszul alszik mostanában, de nem tudott ellene tenni semmit, ezért beszélni kezdett hozzá.

-Kisfiam. Tudod a felnőttek néha veszekszenek, olyan dolgokon, amiket a gyerekek nem mindig értenek. Apával is egy ilyen dolgon veszekedtünk. Apa nem jön haza többé.

Ekkor elpityeredték magukat, és átölelték egymást. Zoli nem álmodott többé.

A fal mellett

A tavaszi szélben gyalogolt, az út szélén, és arra gondolt, milyen jó lenne, ha valakivel találkozna. Nem járt errefelé senki ebben az időben, és a pusztaság körülötte, arra ösztönözte, hogy jobban begombolkozzon, és, talán e miatt is, bezárkózzon gondolataiba, a napfelkeltéről, szinte, tudomást sem véve. Körülötte, és mellőle elhátrált mindenki, és, ahogyan a feladatok tornyosultak, egyedül maradt. Már csak a menekülés maradt. Azt remélte, a határon túl minden megoldódik, de nem sejtette melyik határ az. Igyekvőre fogta, mert esőfelhők kezdtek tornyosulni az égen, és az első cseppeknél, beért egy benzinkútra, ahol, jobb híján a bolt készletéből vett egy pár szendvicset, és kiállt a tető alá, enni. Észre sem vette, de egy autó kanyarodott kisvártatva mellé, amiből egy nő hajolt ki. Kihívó viselete magára vonzotta a férfi szemét, és gondolkodás, és némi habozás után beszállt az őt invitáló alak mellé.

-Egy társkeresőről ismerjük egymást, mondta a nő, és bár jó néhány éve nem volt Imrének szüksége efféle kalandokra, megtudta, hogy öt éve keresi őt az illető nő, aki pár szóváltás után eldöntötte, hogy ő lesz a kiválasztottja. Elindultak a kocsival, Ildikó háza felé, és közben a férfi elmesélte lecsúszásának történetét. A nő végighallgatta, majd egy ajánlattal állt elő.

-Író vagyok, megírom a történeted.

Ebben megegyeztek, és a pocakos harmincas Imre elégedetten látta, hogy egy villához kanyarodik be a nő, és amikor kiszálltak, megcsodálta az angolparkot, ahol a nő kérdésére tettek egy sétát, mielőtt bementek a házba. Teltek a hónapok, és Imre csak mesélt, mesélt a hitelekről, a vállalkozásáról, a beosztottakról, hogyan hagyta el felesége, és a nő folyton jegyzetelt. Éjjelente Imrének azonban rémálmai voltak, mi lesz, ha a nő megunja, és kidobja a kényelméből, ezért igyekezett minden nap újabb részlettel előrukkolni életéből, észre sem véve, hogy a nő ebből táplálkozik. Ahogy teltek a hónapok, peregtek a sorok, a férfi úgy lett egyre soványabb. Végül, egy nap, erőtlenül ballagott végig a ház egyik folyosóján, és észrevett egy ajtót. Kíváncsian lépett be rajta, de megszédült, és elvágódott a padlón. Először azt hitte, hogy a saját lábában, de aztán felfedezte, hogy egy könyvhalom állta útját. Felkapcsolta a lámpát, és megnézte az első darabot. Tóth Imre: Önéletrajz. Ez volt a címe minden egyes könyvnek, de mind másik évben lett kiadva. Körülnézett a szobában, és szinte egy sikollyal távozott az élők közül. A fal mellett foszló ruhákban csontvázak hevertek. Már nem érezte a kezeket, amik a fal mellé tették tetemét, és mellédobtak egy könyvet: Tóth Imre: Önéletrajz..  

Úti álmodó

Reggeli kávéját szürcsölgette, és arra a gyönyörű hajnalra gondolt, amikor bevilágította bíbor fénnyel a nappalit a nap, és ifjú házasokként minden rendjén lévőnek tűnt. Bár most is csak az aggasztotta, vajon lesz-e dugó az autópályán, és hogy férje baleset nélkül hazaér-e, mint mindig, ugyanazt a félelmet érezte mint az elején, amikor elkezdett fuvarozni párja.

A kocsisor haladt a hajnali homályban, és a férfi érezte, hogy otthon várják. Ez mintegy telepátiaként összekötötte őket, a reggeliző asszonyt, és az úton lévőt, aki most épp egy szendvicsre vágyott, és egy meleg ágyra, talán estig hazaér, gondolta. Bekanyarodott a pihenőbe az egyik benzinkútnál, és majszolni kezdte az előző nap megvásárolt ételt, majd főzött egy kávét ő is. Gondolatban már otthon járt, csakúgy mint felesége úton, keresve egymás gondolatait. Valahol találkoztak, mert mikor a férfi elaludt párjáról álmodott, aki, mintegy ötszáz kilométerre, szintén elbóbiskolt még egy kicsit. Álmukban újra látták az esküvő előtti önmagukat, és elégedetten tették magukévá a földöntúli éter eme érzéskeverékét, amely egyszerre volt érzéki, és varázslatos. Négy óra múlva a férj felébredt, és kiállt a parkolóból. Elindult, kicsit fékezett a kihajtásnál, és nem is történt vele más egyéb szokatlan, csak ami egy fuvarból hazatérő sofőrrel történhetett. A nap egyre vakítóbban ragyogott a tavaszi égbolton, egy madár körözött felette, majd leszállt az este, és végül bekanyarodott furgonjával a ház udvarára. Az asszony már várta, és miközben vacsoráztak elmesélték, mi történt velük az eltelt egy hétben, az Európai körúton, majd az alváshoz készülődve eszükbe jutott a reggeli álom. Rájöttek, semmi sem változott húsz év alatt, és egymást átölelve aludtak el.

Elcserélt lakás

Felfogta a választ, de a kérdés maga olyannyira sokkolta, már az elejétől fogva, hogy nem akart először tudomást venni róla. A tagadás, igen, ez fogalmazódott meg benne, a nagybetűs élet küszöbén, már huszonöt évével, döntenie kellett. És úgy döntött, hogy marad. Munkába áll, és mindent megtesz az apróságért, ami a barátnője hasát feszítette. Azután, mire eljött volna az ő ideje, a férfi nem tudott mégsem mellette lenni, mert hajtotta a munka. Babakelengye kellett, kiságy, fürdetőkád, miegyebek, és amíg párja hajszolta a nagy pocakjával ezeket a holmikat, ő csak úgy járt haza, hogy aludt, meg evett. Már-már a végletekig kihajtotta magát, amikor szerelme megálljt parancsolt neki. Maga mellett akarta tudni, legalább egy hétig, hogy végre pihenjen. A fiataloknak ez volt az első komoly kihívásuk, ezért, megfontoltan akartak csinálni mindent, már amennyire a szűkös idő engedte.

-Szeretjük mi egymást? Kérdezte Panni.

-Persze, persze, de ezzel most ne tö...

De nem tudta befejezni, mert a nő leintette. Azt mondta, most törődjön inkább magával, rúgjon be, csináljon még utoljára őrültségeket. Azt a választ kapta, hogy majd a nagy esemény után szeretné, és ezen egy kicsit vitatkoztak, mert Panni úgy látta, utána még több dolog lesz, a férfi viszont párját féltette. Lassan eljött azonban az idő amikor már sem a gyár, sem a külsőségek nem foglalkoztatták őket. A neveket böngészték, és találtak is szép csengésűt eleget. Aztán eltelt egy hét, kettő, és végül be kellett menni a kórházba. Az orvos szerint sima ügy volt, de ami utána következett azt nem kívánhatták előre. Péter állandóan dolgozni volt, vagy a kocsmában ücsörgött néhány órát, és az apró, cseprő ügyek mind Panna nyakába szakadtak. Péternek is egyre többet kellett dolgoznia, mert már jött a második, a harmadik, és egy szép napon összeültek.

-Mi legyen velünk? Ezt nem lehet tovább.

-Mindenki így csinálja.

-De a gyerekeid nem ismernek, Péter.

-Már hogyhogy?

-Sohasem vagy itthon.

-De hát kevés a pénz. Meg nem tudok pihenni, kikapcsolódni itthon.

-Bízzuk rá a gyerekeket anyámra.

-De ő messze lakik, és egyébként sem biztos, hogy elvállalja.

-Örülne nekik. Majd ő jön ide, mi meg megyünk oda.

Ebben meg is egyeztek, pár hét alatt megszervezték a vakációt, és a csereidő elkezdődött. A nagyi megérkezett, és egyből átvette az irányítást, a ház felett, és a gyerekeket biztos kézben tudva, elindultak az idős nő lakásához. Három órányi vonatút volt, de úgy gondolták megérte, egészen addig amíg be nem léptek az öregasszony lakásába. Minden az élén állt, egy porszem sem volt a rossz helyen, mindennek helye volt, és amiben megegyeztek, úgy is kellett lennie mindennek amikor visszacserélik a két lakást. Az utazástól fáradtan Péter leült volna, de nem volt hova. Mindenhol csipketerítők, a fotelokon, az ágyakon, szőttes szőnyegek, amire alig mertek rálépni, ugyanis, amióta Panna kirepült, már tizenkét éve, az asszony csak kézimunkázott, megállás nélkül szinte. Eltelt pár óra, mire eszméltek, hogy ez így nem lesz jó, jobb ha szállodába mennek. Nem messze volt is egy, nem is túl drága, ott töltötték az elcserélt hetet. Hanem amikor hazaértek, nem találtak mindent úgy, ahogyan azt szerették volna. Óriási rumli fogadta őket. Koszos padló, koszos edények, és csak a gyerekek érezték jól magukat, az ölükbe hullott lazaságban. Mikor kérdőre vonták az asszonyt, az ennyit felelt:

-Bár nálam is ekkora rendetlenség lenne mindig, azt hiszem újra férjhez kell mennem! Ti meg csak legyetek jók! Azzal összepakolt, magukra hagyva őket a romos lakásban, és hazautazott.

Üdvözlettel a szervertől

Kedves barátom! Sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem te vagy az akit nekem teremtett az ég. Olyan mélyre jutott a kapcsolatunk, hogy szinte már nem is létezik, ráadásul nem is válaszolsz a játékfelkéréseimre. Ez egy kissé már túlzás. Tudom más sem beszélget velem az interneten, de ha egy kicsit vennéd a fáradtságot, hogy megkérdezd hogyan telnek a napjaim, hát lennének szörnyű pillanatok a te életedben is, tehát fogd fel az utolsó írásomnak ezt, miután kidobtam a számítógépet az ablakon. Egyszerűen éket ver közénk, és állandóan csak egymás véleményét olvassuk, ami sohasem szól semmilyen közös dologról. Néha, sőt már évek óta tervezem, hogy rád írok, de nem vitt rá a lélek, mert tudom, én sokkal többet kaptam, pár vacak almánál. A közös gyerekeink, és állataink, már régen emlékek csupán. Az élményeink megfakultak, és csak névleg köt össze már minket egy-egy elejtett jókívánság. Semmit sem tudunk egymás életéről, és nem is akarunk. Többször kerestelek telefonon, de te soha sem beszéltél velem, mindig leráztál. Mind egy család voltunk régen, de mára mindenki a saját életét éli, így nem értem miért van még közöttünk összeköttetés egyáltalán. Sohasem szerettelek igazán, eléggé ahhoz hogy megismerjelek, és te ezt viszonzod a mai napig. Ha látom a megnyilvánulásaid a neten, akkor is valami olyasmi jön ki belőle, ami miatt sohasem akartam feléd közeledni igazán, neked csak annyira voltam, hogy meghosszabbítsd velem a farkad. Hogy meddig kapaszkodtál fel egyáltalán nem érdekel, sem az, hogy miből élsz, csak szeretném tudni, nem csak a számítógépemmel kommunikálok, hanem van, vagy mögötte te is, mint ember. Ne válaszolj, mert az még az illúzióját is elvenné annak hogy valaha léteztél, mert rájöttem, mindig is annyira kiszámítható voltál, hogy szinte jobban játszana téged valamilyen mesterséges intelligencia. Tisztelettel zárom soraim, az A32/nnqs mac kiszolgáló.

A rózsabokor, és az almafa

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy leány. Ennek a lánynak udvarolt Palkó, aki, bár módos legény volt, csak nem tudta szerét ejteni a leánykérésnek, mert a kislány nem adta be a derekát. Hol balról jött, az volt a baj, hol pedig jobbról, és az. Hanem ezt megunta Palkó, és egy átkot mondott a lányra, mégpedig azt, hogy addig menjen egy irányba, amíg olyan kórót nem lát, ami elveszi, mert bizony ennek a lánynak minden kérőjével az volt a baja, ami. Palkó összeszedte magát, meg is indult messze vidékre, és addig ment, amíg meg nem szomjazott. De víz nem lévén, csak mennie kellett tovább míg egy felhő meg nem sajnálta, és esni nem kezdett az eső. A legény ekkor levette a kalapját, és teliáztatta a vízből, ám ahogyan ivott belőle földbe gyökerezett a lába, nem tudott mozdulni sem többé. Mondanom sem kell, hogy egy rózsabokorrá változott. Hanem eközben a lánytól elment a kedve már mind a falubelieknek, és az is elkezdett menni, bele a pusztába. Ment, mendegélt, de mindig csak az út rosszabbik felén, és hát ő is nagyon szomjas lett, épp ahol Palkó. Levette a főkötőjét, mikorra egy felhő odaért, de abból egy szál eső sem esett. Egyszerre csak meglátta a rózsabokrot, és elkezdte kérdezni, honnan van neki vize. Azt a választ kapta, csak balról, meg csak jobbról. Ebből nem sokat értett a lány, ezért a felhőt kezdte volna kérdezgetni, de ekkor szél támadt, és a lány, nehogy elfújja a bokor mellől, földnek eresztette a lábát, és egy almafává változott. Teltek-múltak az évek, mire egy pap arra nem járt. Az nézte a két szerencsétlent, emezt virágzani, amazt a gyümölcseit szórni, és hát nem volt rest, szakított a virágból, a falu felé menet, és az almából is vett ugyanúgy, gondolva, a falusiakat majd azzal kereszteli. De mire a faluhoz ért ezek ketten folyton vesződtek. A lány kérlelte, venné-e el a rózsa, de az nem hajlott rá, azt mondta, addig nem amíg a pap vízbe nem tartja őket. Visszatértek a faluba, így hármasban, és így szólt hozzájuk a pap, hogy márpedig ha csodát tehet velük, bizony megszabadítja nyomorúságuktól, és bizony vízbe tartja őket. Ebbe beleegyeztek, és a falu kútjánál meg is tartották az eljegyzést, majd az esküvőt is, és végül minketten visszaváltozhattak azokká akik voltak. Máig is élnek valahol, a puszta szélén, épp eléggé pocakosan a fiú, és pont szép rózsás arccal a lány.

Az a fránya politika

-Mit ír az újság, drágám?

-GY. képviselő hólapáttal kergeti a nejét. Fotó is van róla, a sarkon lehet olyat kapni.

-És még?

-Szintén Gy. A szeretőjével hentergett utána cardonne matracon. Aztán elment koszorúzni, és szemetet szedett, na végre, valami hasznos. Ja itt írja, hogy a szemetet a fotós buldeaur kardigánjára szórta. Nekem is kéne egy olyan.

-Majd holnap veszek, drágám! Mit ír még?

-Már megint ez a Gy. Most president toalettpapírba törli az orrát. Gusztustalan. Mi biztosan másra használnánk.

-Holnap veszek azt is!

-K. meg összetörte a minoralod lencséit síelés közben, tudod, ahova a szomszédék készülnek, ott. Remélem nem lesz bajuk.

-Jövőre elvihetnél oda!

-Azt mondta P. hogy eső lesz, stílusosan egy fedett parkolóban van lefotózva, mint a pláza a sarkon.

-Én már kész vagyok, drágám, te vezetsz?

-Hova megyünk?

-A plázába, vásárolni. Tudod, kardigánt.

-Akkor én is veszem a kabátom!

Az első sor

Csak az első pár sor nehéz. Ez volt az első gondolata. Éveit lehulló faleveleknek látta, amik elporladtak körülötte, majd beszívta a gyökér, miután már visszatért a földbe. Csak egy sort írj. Erre kérte Anna, amikor elbúcsúztak a reptéren. Csak hogy tudjam, hogy élsz még. A férfi, mióta szökésben volt ettől a sortól félt leginkább. Nem tudhatta senki, mert különben vége. Megtalálják, és akkor véget ér minden amiért harcolt, a világának, az életének. A jövő magvait elültették, úgy érezték társaival, de a robbantás nem volt betervezve. Azt valaki más csinálta, aki most bújtatja őket, és, félve, hogy kitudódik, nem mert semmit sem tenni már egy évtizede. Ekkor váratlanul a főnöke belépett az irodába, és megszakította a gondolatmenetét.

-Charles! Menjen fel a vezérigazgatóhoz!

Amíg a liftben állva gondolkodott, hogy vajon mit akarhat tőle az igazgató, egy emelettel lentebb megállt a kabin, és beszállt egy nő. Eleinte nem foglalkozott vele, csak megnézte magának, és konstatálta, hogy legalább nem lesz egyedül. Lassan felértek, a nő fullasztó parfümje facsarta minden érzékét, és nem várt meglepetésben volt része. A nő megfordult, és Annát ismerte fel benne. Meglepetésében nem tudott szóhoz jutni, olyannyira, hogy a főnöke beszédéből csak a két hét szabadságra emlékezett. Lassan az idő múlásával már eredeti nevére sem emlékezett, nem tudta, mi lelte, de nem tudott bemutatkozni a kolleginának. Csak hebegett, majd a nő kisegítette:

-Endre. Tudom, régen volt, de örülök, hogy még életben látlak. Találkozzunk munka után a bárban.

Később a szálloda bárjában elmesélte, hogyan mentették ki Jordániából, és miként került New Yorkba, folyton abban reménykedve, hogy valahogyan még összefut valaki ismerőssel. Ugyanabban az iskolában tanítottak ugyanis, amikor megvádolták őket állam ellenes tevékenységgel, és a hatalomnak kapóra jött, hogy két idegenre kenheti a robbanást az iskolában.

-Változtak az idők Magyarországon, Endre. Hazamehetnénk. Ezért küldött el az igazgató téged is, és engem is szabadságra, hogy ezt eldöntsük. Már nem ellenség Amerika arrafelé.

Két hét múlva Endre levelet kezdett írni, a család még életben lévő tagjainak haza. Már nem volt nehéz az elő sor. Visszatér a gyökerekhez, úgy döntött.

Kicsi és mozog

Egy fényes gömb volt csupán, kezdetben. Nem akarattal jött létre, csak az az illúzió táplálta, hogy minél közelebb lehessen a többiekhez, és a tánc ami a belsejében zajlott, valahogyan mozgásra bírta. Felröppent az égbe, megtett néhány száz métert, majd lefelé zuhant. Ahogyan földet ért, rájött hogy valamilyen alakot kellene öltenie, ezért felvette az első csodálkozó kisfiú alakját, aki szembejött vele, és tátott szájjal figyelte, ahogyan a kis csillag utánozza őt. A fiú először megrémült, majd megszólalt:

-Szia! Ki vagy?

-Szia! Ki vagy? Válaszolta a másik.

-Ez így nem lesz jó, ha ugyanazt mondod mint én. Próbálj meg valami mást mondani. Mondta erre a fiú.

-Jó, felelte a másik. Tetszem?

-Hát, olyan vagy mint én, szóval nem tudom. Mi vagy te?

-Egy kis csillag. A Tejútról küldtek ide, hogy segítsem azt aki megérdemli.

-És én megérdemlem? Kérdezte.

-Úgy tűnik. Sokat segítettél a mamádnak, és ahogy figyeltem nem szeret érte senki.

-Azt nem tudom mi. Csak kötelesség.

-A szeretet? Lepődött meg a csillag. Azt mindenki tudja pedig.

-Akkor lehet hogy én vagyok a legbutább a világon.

-Várj, eggyé válok veled, és megmutatom.

Ekkor a csillag eggyé vált a kisgyerekkel, és az könnyekre fakadt.

-Ez ilyen szép? Kérdezte immár magától, mert tudta, a csillag mindig ott lesz benne, és segíteni fogja örökké.

A denevér

Amikor egyedül maradt a szobában, mint mindig, most is rátört az egyedüllét nyugalma. A váltótárs elment, most övé volt a telep biztonsága, amit komolyan is vett, legalábbis fizetéséhez mérten. Nézegette a monitorokon keresztül elé vetülő üres teret, s miután nyugtázta, már mindenki alszik, hátradőlt a székében, és elővett egy keresztrejtvényt. Egy óra telhetett el, már javában sötét volt, amikor látott egy villanást. Nem tudta, mire vélje, ezért a kamerákkal kezdte pásztázni a lakótelepet, amikor megakadt két fekvő alakon, az egyik bokor mellett. Nem tudta, mi tévő legyen, azt gondolta, majd elmennek, de tovább figyelt, és rezzenéstelen tekintete a képernyőre tapadt. Azok ketten csak feküdtek, kicsivel később felültek, és ettek, de semmi. Éjfél körül lehetett, amikor egyre sűrűbben villogtak a fények, és ő már kezdett azon gondolkodni, hogy hívja a rendőröket, de fél óra múlva elmentek, a tér üres lett. Hajnalig rá-rápillantott még a monitorokra, de csak a munkába igyekvők törték meg a kép egyhangúságát, ami számára is a műszak végét jelentette. Nemsokára jött a váltás, és ő elindult haza, a hajnali derengést figyelve. Vajon mit akartak azok ketten? De nem foglalkozott vele tovább, csak az ágyára vágyott, és a nappal nyugalmára, amit számára az alvás jelentett. Másnap ismét nyugodtan indult minden, a kutyasétáltatók már hazamentek, és nem is gondolt az előző éjjeli esetre. Hanem tíz óra körül két táskás alakot látott közeledni, akikben felismerte az előző nap látott párost. Feszülten figyelt, amíg azok a táskájukat nyitogatják, és különböző tárgyakat vesznek ki belőle. Megint éjfélig maradtak. Bosszantotta, hogy nem mehet le, és kérdezheti meg miért vannak ott már másodszor. Múló haragjában kinyitotta az ablakot, és ebben a pillanatban egy denevér vágódott be hozzá, a szobába. Ijedten hátrahőkölt, és ekkor vette észre, hogy odakint százával vadásznak. Kiterelte az állatot a még nyitott ablakon, és hirtelen világossá vált előtte minden. A következő, és a rá következő műszakjaiban várta, majd nyár végére szinte ismerősként köszöntötte a kamerákkal felszerelt párt, akik éjjelente a denevéreket fotózták.

A boszorkány

Nézte az üveggömbjében felderengő alakot, és már sejtette, ki fog belépni sátrába. Egy fiatal nő volt, aki szokatlan kinézete miatt, no meg amiatt, hogy pipázott, a jósnő riválisa is lehetett volna, amennyire meg tudta állapítani.

-Miért jöttél? Kérdezte.

-Egy közös barátunk ajánlott téged, mert neki egyszer nagyon pontos és jó jóslatot adtál, ezért kérem a segítséged.

-Meglátjuk mit tehetünk. Mondta, majd a gömb fölött mormogva elkomorult arccal fordult a nőhöz.

-Te nem vagy átlagos ember. Neked sok takargatnivalód lehetne, de te inkább szétkürtölöd, és megvárod, amíg mások megteszik helyetted a megfelelő lépéseket, jól sejtem?

-Igen. Tulajdonképp emiatt is vagyok itt. Megátkoztam egy embert, de úgy ám, hogy más is hallja, és ez az ember másnapra felakasztotta magát.

-És ő az udvarlód volt, ha jól sejtem, mert szemrevaló teremtés lennél, ha nem lenne hamisság a tekintetedben.

-Ha ez a hamisság nem lenne, nem lenne semmim, amit védekezésképp használhatnék. Úgy történt, hogy ez a kérőm nagyon megalázott. Fizetett apámnak, hogy láthasson, utána szétkürtölte.

-Már értem. A többi emberrel mi a helyzet? Mert mást is átkoztál már meg.

-Igen, de az átok csak akkor működik, ha tudja a megátkozott, és emiatt rossz érzései lesznek, és hibázik miattuk. Nagyobb baj még nem történt, de ez a fiú egy kicsit messzire ment. Valami könnyű nőnek hihetett, és leitatta apámat, majd fizetett, hogy láthasson. A falu most a vérem akarja.

-Értem. Miben segíthetek?

-Ha beállhatnék a jósdába, mint cseléd, akkor már elbújhatnék, amíg ezek a babonás falusiak lenyugszanak. Csak pár hétről lenne szó.

-Megoldhatjuk, de nagy bajt látok közeledni. Ha be is állsz hozzám, el kell menned előbb-utóbb a vidékről, mert halálra fognak keresni.

Így is történt, de mivel a jósnőtől féltek, és a lány elváltoztatta a külsejét, nem akadtak a nyomára, egészen addig, amíg a búcsú napja el nem jött. Mivel a nő ismerte a falusiak gyengeségeit, a jósnőnek rengeteget segített, ezért az megjutalmazta, és más vidékre mehetett. Hanem ott nem ismert már senkit, és szolgálólányként rendes udvarlói akadtak, akik közül végül választott, és férjhez is ment. Megszületett az első gyermek, és ekkor még nem sejtette hogyan, de a jósnő szavai beteljesültek, mert a lánya szóról szóra a mása volt neki. Ahogyan elérte a tizennyolcadik évét, és udvarlói támadtak a hajadonnak, aggodalom szállta meg az egyszer volt boszorkát. Újra és újra csak magát látta a leánya viselkedésében, és féltette, nehogy az ő hibájába essen, ezért igyekezett jól megismerni lánya udvarlóit, még mielőtt találkozott volna velük a féltett hajadon. Hanem ő sem volt rest, és megpróbálta kicselezni anyját, és elment távolabbi falvakba is, azt hazudva, hogy napszámba megy, egészen addig, amíg annak a nevenincs falunak a kereskedésébe be nem tért, és ott egy vénasszony el nem sikította magát, miszerint a húsz éve nem látott boszorkány jött vissza a faluba. A hír futótűzként terjedt, és, mivel az idő felnagyítja a dolgokat, sokkal jobban féltek is a jövevénytől, mint valaha az anyjától. Mikor gyűlni kezdett a nép, és már fenyegették volna hősünk, az elővette jobbik eszét, és megfenyegette őket, hogy olyan átkot mond a falura, ha nem engedik el, hogy az egész falu eltűnik. Erre megijedtek, és útjára engedték, de azzal a kikötéssel, hogy helyre kell hoznia a régi bűneit, és hozzá kell mennie az udvarlójához, akit látogatott. Hanem az anyja nem volt elragadtatva az ötlettől, ezért jósnőnek öltözve visszaólálkodott egy sátorral a falu szélére, és amikor a pár hozzá ment, a jövőt megtudni, annyi bajt meg romlást jósolt nekik, hogy a fiú jajveszékelve ment haza, és esze ágában sem volt többé elvenni a lányt, aki okulva az esetből, na meg abból milyen baj származik abból, ha nem tudja senki, merre udvaroltat, mert teszem hozzá nem volt annyira kedves neki a fiú, letett a csavargásról, és mindig bemutatta a legényeket, akik közül az egyik csakhamar el is vette.

Játssz velem!

Bekapcsolta a számítógépet, és leült a játéka elé. Tologatta a kurzort, és a szörnyei ettek, ittak, harcoltak, és tanultak. Észre sem vette, de eltelt egy egész napja vele, mialatt nem jutott ideje szinte semmire. Enni a számítógép előtt evett, a mosással nem foglalkozott, és ha meg nem fájdul a foga, így ment volna még évekig. De a fog fájt, és nem volt mit tenni, időpontot kellett kérni az orvostól. De mi lesz addig a játékkal? Kérdezte magától, és mivel csak másnapra volt hivatalos a fogorvoshoz, az alkalmazáskészítő programjára kattintott. Egész éjjel írta a programot, ami helyettesíti őt a számítógép előtt, amíg a fogát húzatja. El is készült, és elégedetten konstatálta, hogy a program ellátja a szörnyeket, és még fejlődnek is. Álmosan indult az orvoshoz, bekapcsolva hagyva a számítógépet, és mikor hazaért, látta, minden szereplője legalább tíz szintet fejlődött. Mosolyogva dőlt le az ágyába, és a nap hátra lévő részében aludt. Este felkelt, hogy egyen valamit, és szokás szerint leült a gép elé. Megdöbbent a látványtól. Az összes szörnye elérte a maximális fejlettségi szintet. Féltékenységgel vegyes dühöt érzett, amiatt, hogy így megfosztva érezte magát a játék örömétől. Ekkor azonban váratlan dolog történt. Az egyik karakter megszólalt, vékony géphangon.

-Játssz velem!

Hősünk azt hitte hallucinál, de a többi szörnye is követelni kezdte a játékot. Csatába akartak menni, mindenkit, mindent elsöprő háborúba, amit valakinek vezetnie kell. Rákattintott a legszimpatikusabb szereplőjére, és megtette hadvezérnek. Ekkor elindult a hadjárat, sorra győzte le kis serege az ellenfeleket, de ő nem volt elégedett. Nem volt többé szükség rá. A számítógép automatikusan kiszámolta, mi a következő lépés, válaszolt a leveleire és kizárta őt innentől a játékból, ami az élete volt eddig. Figyelte néhány napig, majd a konnektorhoz lépett. Ezt azonban észrevette a vezérkarakter, és újra kérlelni kezdte:

-Játssz velem, játssz velem!

De ez már nem neki szólt, hanem a robotnak, amit ő alkotott meg, és ami játszott, helyette, ezért, némi gondolkodás után kihúzta a számítógépet, és kiment inkább a parkba sétálni.

Fehér fény

A neonlámpák felgyulladtak, és elvakították, egy pillanatra. Megvárta amíg a szeme hozzászokik, és megnézheti környezetét. Homályosan emlékezett még, hogy mi történhetett, de csak foltok, fények és árnyékok játéka volt, ami tisztán megmaradt. Fején a friss kötést tapogatta, majd konstatálta, még él. Erőltette fantáziáját, hogy hol ébredt fel, de csak arra emlékezett, ami pár héttel korábban volt, éspedig a koncert, pár puffanás az utcán, a háta mögött. Bejött a nővér, megetette, és törött karját kényelmes helyzetbe rakta, majd megigazította a párnáját.

-Tudja hol van? -Kérdezte.

-Nem igazán.

-Rá is ér megtudni...

Azzal elment, és a fiú mély álomba merült. Azt gondolta, talán az utolsó. Szerelméről álmodott. Mióta eszét tudta gyermekre vágyott, és álmában ez teljesült. Az esküvő szép volt az érettségi után, azután főiskola, és nem veszítették el egymást. Hamarosan a lány várandós lett, közvetlenül a diploma után, majd házat vettek, és nevelték a következő generációt. Tanítók lettek mindketten, és versengtek, kinek a diákja viszi többre. Arra a baljós éjszakára többé nem is emlékezett. Ahogyan a gyerekek cseperedtek kezeik között, úgy őszültek bele az életbe, szép időskorral ajándékozva meg egymást. Végül egy ajtó csapódott. Hősünk felriadt, és csak a fehér fényt látta.

-Jó reggelt, Pista bácsi, itt a reggeli.

És ő nem emlékezett már másra, csak a fehérségre, ami elvakította, valahányszor felpillantott a csirkecomb mellől az otthonban.

Eko születésnapja

-Menj Arta, és add el a fülbevalóm. Egy idős asszony mondta ezt a gyermekének, az egyik reggelen, majd így folytatta:

-Eko ma lesz tíz éves, és meg kell ünnepelni. Különösen, hogy jövő héten munkába áll. Vegyél rajta sok poi-poit, meg neki egy csirkecombot, mert összegyűlik a család.

Arta elindult, és a következő saroknál bátyjára gondolt, aki már nem is annyira gyermek, hanem inkább a család oszlopa. A kereskedőnél eladta az aranyozott karikákat, és arra gondolt, milyen jó lesz neki is, ha már munkát kaphat. Húga Aninda, még csak három éves, messze volt ettől a kortól, és próbálták is óvni az élet furcsa dolgaitól, amik Manilában megeshettek a magukfajtával. Nem voltak gazdag család, de amióta édesapjukat elveszítették, még nehezebb volt az életük. Gyakran mentek az üzleti negyed közelébe koldulni, olyankor vitték Anindát is, és néha akadt rendes étel is, nem csak az a büdös poi-poi. A húskereskedésben megvette a csirkecombot, és vett egy nagyobb narancsot is az egyik árustól, gondolta majd megeszik, és a héja pedig jó lesz fűszernek, beleburkolni a combot. Majd az éttermek felé fordult, de ott csak órák múlva került volna sorra, akkora sor állt a maradékért, a tehetősebbekből. Így hát irány a szeméttelep. Itt már kevesebben voltak, többet is kapott a pénzéért, és vidáman vitte haza anyjának, aki még elküldte a szomszédhoz, kérné kölcsön a fűrészt. Eko és Aninda koldulni voltak, így őt kérte meg anyja, hogy vágná szét az udvari padot. Mikor ez kész volt, bevitte a bódéba, és begyújtott a száz éves kályhába.

-Frissebbet nem kaptál? Kérdezte anyja a poi-poira nézve. -Ez legalább egy hetes. Mindegy, csak Arta legyen jó erőben. Míg az ételt készítette, ecetezte a húst, sütötte, Aninda takarította a lemezekből összerótt kunyhót, és énekelgetett. Szerette ezt a dalt, mert húga csak ettől nyugodott meg csecsemőként, és így van ez máig. Kedves dallam volt. A legkedvesebb, mint húga Aninda, aki ezzel a dalocskával boldog volt, és még nem értette, miért, de pénzt kapott, mert kicsi volt. Mikorra az ebéd elkészült Eko és Aninda hazaért, és kipakolták anyjuk elé, amit aznap koldultak. Nem volt sok, de másnapra elég, aztán meg úgy is új nap kezdődik. A fiú meg is feledkezett milyen nap van, csak akkor lepődött meg, mikor az asszony elé rakta a csirkecombot, és a narancsot, a héja nélkül elkezdte elosztani.

-Épp tíz éves lettél, legalább egyél egy jót fiam.

A többieknek is adott ételt, és úgy döntöttek, ha majd kicsit hűvösebb lesz, kimennek még a helyükre koldulni.

Azonban estére Aninda belázasodott, és csak a két idősebb gyermek ment el otthonról. A kis három éves lány teste forró volt a láztól, és anyja kétségbeesve látta, hogy szinte az egész ebédjét kiadta. Átszaladt a szomszédhoz, hozott egy kis rizspálinkát, de az sem segített, attól még rosszabbul lett. Már csak a borogatás és a fohász maradt. Reggelre egy kisgyermek holttestét vitték el a hatóság emberei.