A bolygó halála

Zoli felfedezte az űr egy kis szegletét. Egy csodálatos világba csöppent egy alkalommal, álmában, és ez fogva tartotta. Nézte a csillogó zöld mezőket, a különleges állatokat, amik szinte hívták őt álmodni. Volt egy jó barátja, aki ide hívta, és sokat beszélgettek a világ kincseiről, és játszottak a gyémántfényű mezőkön estig, amikor feljött a Centurió, és bevilágította az éjszakát. Ekkor a fiú felébredt, és az óra csörgésére mit sem vetve ábrándozott tovább a titkos világról, ami rabul ejtette.

-Ideje felkelni! Szólt hozzá anyja, ilyenkor, -Kihűl a kakaó!

Felöltözött, és lement az emeletről, ahol apja a nyakkendőjét kötötte, és megsimogatta a gyermek fejét. Az óvoda utolsó évét taposta, és boldog volt a barátaival, akik elfogadták olyan hóbortosnak, amilyen volt, az álmaival. Egy éjjel azonban a jóbarát, akit Rufiónak hívott álmában, különös veszélyre figyelmeztette.

-Jobb lenne, mondta, ha egy kicsit óvatosabban mennénk keresztül a nagy erdőségen, mert különös veszély ütötte fel fejét. Egy gonosz erő szét akarja tépni a világot. Zoli egész éjjel forgolódott utána, és várta a reggeli csörgést, és édesanyja biztonságát. Ehelyett, mikor csörgött az óra, várta hogy a nő belépjen a szobájába, de csalódnia kellett. El szerette volna mesélni, hogy mire figyelmeztették álmában, de anyja nem jött időben, és hallotta, amint pityereg a konyhában. Apja idegesen matatott a nyakkendőjén, és szó nélkül elment. A reggeli kihűlt, és az oviban sem érezte jól magát. Eljött a ballagás ideje, de apját nem látta sehol. Szomorúan ballagott a többiekkel az iskola felé, és fásultan vette át ajándékait. Álmában ekkor már háború dúlt, mert a Centúrió seregeket küldött, amik rájuk vadásztak, mert idegen volt már a bolygón, és Rufió azt tanácsolta neki, ne jöjjön többé. Távolról, egy űrhajóról figyelte, ahogyan a Centúrió, és Rúfió csapatai többször megütköznek, látta a véres háborút, ami után szinte remegve ébredt. Apját nem látta többé, és anyja valamilyen tablettákat vett be reggel, mielőtt kakaót készített volna neki. Az iskola első hónapjaira készülve még egyszer visszatért a bolygó közelébe, de sikoltva ébredt, amire is anyukája beszaladt hozzá a szobába.

-Azt álmodtam, mondta Zoli, hogy a bolygónkat elpusztította a Centúrió egy lézerrel.

Anyja látta, hogy fia rosszul alszik mostanában, de nem tudott ellene tenni semmit, ezért beszélni kezdett hozzá.

-Kisfiam. Tudod a felnőttek néha veszekszenek, olyan dolgokon, amiket a gyerekek nem mindig értenek. Apával is egy ilyen dolgon veszekedtünk. Apa nem jön haza többé.

Ekkor elpityeredték magukat, és átölelték egymást. Zoli nem álmodott többé.

A fal mellett

A tavaszi szélben gyalogolt, az út szélén, és arra gondolt, milyen jó lenne, ha valakivel találkozna. Nem járt errefelé senki ebben az időben, és a pusztaság körülötte, arra ösztönözte, hogy jobban begombolkozzon, és, talán e miatt is, bezárkózzon gondolataiba, a napfelkeltéről, szinte, tudomást sem véve. Körülötte, és mellőle elhátrált mindenki, és, ahogyan a feladatok tornyosultak, egyedül maradt. Már csak a menekülés maradt. Azt remélte, a határon túl minden megoldódik, de nem sejtette melyik határ az. Igyekvőre fogta, mert esőfelhők kezdtek tornyosulni az égen, és az első cseppeknél, beért egy benzinkútra, ahol, jobb híján a bolt készletéből vett egy pár szendvicset, és kiállt a tető alá, enni. Észre sem vette, de egy autó kanyarodott kisvártatva mellé, amiből egy nő hajolt ki. Kihívó viselete magára vonzotta a férfi szemét, és gondolkodás, és némi habozás után beszállt az őt invitáló alak mellé.

-Egy társkeresőről ismerjük egymást, mondta a nő, és bár jó néhány éve nem volt Imrének szüksége efféle kalandokra, megtudta, hogy öt éve keresi őt az illető nő, aki pár szóváltás után eldöntötte, hogy ő lesz a kiválasztottja. Elindultak a kocsival, Ildikó háza felé, és közben a férfi elmesélte lecsúszásának történetét. A nő végighallgatta, majd egy ajánlattal állt elő.

-Író vagyok, megírom a történeted.

Ebben megegyeztek, és a pocakos harmincas Imre elégedetten látta, hogy egy villához kanyarodik be a nő, és amikor kiszálltak, megcsodálta az angolparkot, ahol a nő kérdésére tettek egy sétát, mielőtt bementek a házba. Teltek a hónapok, és Imre csak mesélt, mesélt a hitelekről, a vállalkozásáról, a beosztottakról, hogyan hagyta el felesége, és a nő folyton jegyzetelt. Éjjelente Imrének azonban rémálmai voltak, mi lesz, ha a nő megunja, és kidobja a kényelméből, ezért igyekezett minden nap újabb részlettel előrukkolni életéből, észre sem véve, hogy a nő ebből táplálkozik. Ahogy teltek a hónapok, peregtek a sorok, a férfi úgy lett egyre soványabb. Végül, egy nap, erőtlenül ballagott végig a ház egyik folyosóján, és észrevett egy ajtót. Kíváncsian lépett be rajta, de megszédült, és elvágódott a padlón. Először azt hitte, hogy a saját lábában, de aztán felfedezte, hogy egy könyvhalom állta útját. Felkapcsolta a lámpát, és megnézte az első darabot. Tóth Imre: Önéletrajz. Ez volt a címe minden egyes könyvnek, de mind másik évben lett kiadva. Körülnézett a szobában, és szinte egy sikollyal távozott az élők közül. A fal mellett foszló ruhákban csontvázak hevertek. Már nem érezte a kezeket, amik a fal mellé tették tetemét, és mellédobtak egy könyvet: Tóth Imre: Önéletrajz..