Borozás

Boroztam szívemmel
S testre test borult
Végül kifacsart lelkemmel
Egy vágy álomba vonult

Borozva telt ez este
S részegült lelkünk
Az éjjel rideg teste
Kezem közé vegyült

Borultunk s lettünk ami
Részemből része lágy
Ridegen lágy éjből mi
Elbújtunk egykor hajdanán

S hogy mivel a rengeteg éj
Holddal kélő kéj reggele
A napunk ágyban telik majd
S minket a vágyunk hajt

Pazar

Elfeledett valómban vágyom
Csak azért is írtam, szerelem
Csak azért is mert nem akarom
Azért hogy legyen velem

Lassan elfogy az akarat rajtam
Nem fog erő amit dúdolok még
De a dal csak fogy belőlem halkan
Csodálom csak úgy, azért

Ünnepel lassan az ember s az enyém
Még nem ünnep csak üres toldalék
De nektek lehet minden csak szép
Pazar amikor a hó csillog az égben

Ezt akartam mondani hogy érzem
De ez most más, egy régi sebben
Gyógyulás az amit éreztem ebben
Csak azért is írok még, ezt szeretem

Neked meg ünnepet hoz minden
Üres az utca csak otthon ég
A sok gyertya között gyerekség
Lassan letettük ezt is, egy év elment

Álmomban

Álmomban repültem az égben
Gyorsabban szónál s gondolatnál
Álmomban én nem féltem
Hogy onnan lezuhannák

Alattam erdők s nádasok énekek
Felettem a csillagok s az árnyak
Bokrok ölén a szerelmesek
Búcsúzó csókjukat váltották

Alvásra készülő pásztorlegény
Szerelmes vágyát szeretőjén oltotta
És én láttam életem értelmét
Alattam kéjesen szuszogva

Ölemből száz élet rohant szerteszét
Vágyam beteljesülve reggel ért
Mellettem pihegő alvó szerelem
Hova visz mostmár az én életem

Oda hol süt a nap s reggel a kis madár
Felkel ágyából s újra reám talál
Megfogja kezem s magával oda visz
Hol új élet fakad lágy ölén egy kicsi

Gyermekem álmodtam mellettem
Kézen fogva haza vezettem
De még csak álmodom mert átkozott
Ki egyszer erre a csúf létre kárhozott

Pillantásod

Pillantásod üt mint a jó bor
Csókod mint a cafka csókol
Rideg mozgásod részegít
Édes érintésed mennyei csíny

Hideg öledből tűz lángja párol
Emberi főt nyársra tűz e mámor
Ég, csontig ég lehellet finom kéj
Mindig akarom légy ma enyém

Legyen ma magamnak a kedved
Örömöt többet másban ne leljek
Csak te légy mellettem pár órát
Vigasztalj meg egy szegény páriát

Örök tűz emészt el inkább engem
Mint hogy neked kedved szegjem
De csak ez vígasztal már ez a  hit
Mellettem örök tűzben éghetsz itt

Míg csak forrása nem apad a mámornak
Légy szolgám, s szolgája Ámornak
Legyen nekünk a szó ereje elég vigasz
Legyen jövőnk szent és igaz

Téliálom

Nézte,ahogyan a papír a lángok martalékává válik, és a szerződés megsemmisül. Ez volt az utolsó este, a leghidegebb a télen, és nem lévén más éghető, inkább csak nézte a lángokat, és a paplanjába burkolózott. Késik, gondolta, és arra ia gondolt még, mi lenne, ha… de itt visszahőkölt, és nyelt egyet az elhaló gondolat utolsó keserű ízét kóstolgatva, ami nem öltött testet, csak marta a torkát. Krákogott egyet és felállt, táncolt kicsit, hogy a lábába menjen a vér. Meghúzta a pálinkásüveget, és kinézett az üvegtelen ablakon. Emlékeiben egy pocsék disztópia fanyar zenei aláfestését kereste, majd dúdolni kezdte. A kietlen lakótelep kihalt magányában egyszer csak az egyik ablakban fény gyúlt pár tömbnyivel arrébb. Miklós ekkor döntött. Útra kel. Összeszedte maradék konzervjét és elindult a házak között. A mozgás kimelegítette, és vidáman konstatálta a holdfényben, hogy nem állít be üres kézzel ahhoz, aki a fény gazdája. Felfelé indult a ház lépcsőjén, és, mikor az ajtóhoz ért a kereten kopogtatott. Egy fiatal pár nézett fel egy takaró alól, és köszöntek, majd hellyel kínálták.

-Mióta vagytok az utcán gyerekek? -kérdezte

-Tegnap lakoltattak ki. Már akkor sem volt meleg.. -Szólt a lány, és egy darab kenyeret nyújtott Miklós felé.

-Akkor ti még újak vagytok. Én már húsz éve… na de hagyjuk. Igyatok, az átmelegít.

Hajnalig beszélgettek, majd a napfelkeltével elaludtak. Dél körül ébredtek fel, elindultak a városba, a nappali melegedő felé. Ott felvették az adataikat kikérdezték a fiatalokat, majd egy tál meleg étellel az asztal mellett komoran várták, hogy történjen valami. Valami, akármi. De csak a többi otthontalan időnkénti csoszogása zökkentette ki néha őket tavaszig...