Volt egyszer a
sivatag szélén egy karavánváros, melynek a határában, a hegyből
kifaragva, egy hatalmas szobor magasodott. Egy régi királyság
utolsó hercegének nagy szobra volt ez, melyről a legenda úgy szólt,
aki egy aranypénzt tesz a szobor szakálla mögé, annak teljesül
egy kívánsága. Messze földön híres volt e hely, s a szoborhoz
királyok járultak, hogy a fülébe súghassák kívánságaikat.
Élt ebben a városban egy kovács is, és annak árva fia, akiről
tíz esztendeje már maga gondoskodott. Ebben a tizedik évben
azonban a kovács ajtaján egy asszony kopogtatott. Nem volt
ismeretlen a kovács előtt, a városiak csak rút nyelvűnek és
boszorkánynak csúfolták a háta mögött, noha szép asszony lett
volna, mégsem tetszett a kovácsnak.
-Hallod-e kovács,
elveszel-e feleségül, vagy elátkozlak!
-Nem bizony én,
nem. Ez volt a kovács válasza immáron öt éve, és kitessékelte
az asszonyt az udvarról. Hanem az megelégelve az áhítozást átkot
szórt a kovács házára. Mert bizony ezért hívták rút nyelvűnek
az asszonyt, mert folyton átkozódott.
-Mától egy hétig
nyugtot ne lelj! Ez volt az utolsó szava, és elkullogott a háztól,
a kovács pedig bement és vacsorához látott fiával. Hanem ezen az
éjjelen furcsa nyögésekre ébredt. A fiát ismeretlen kór támadta
meg, amin még a kígyóméreg sem segített, úgy feküdt ágyában,
mintha holt lenne reggelre már. Összeszámolta a kovács a pénzét,
és orvosért rohant, majd mikor az azt mondta amit sohasem akart
hallani, miszerint a fia ötödnapra meghal, nagyon kétségbe esett.
Ekkor érkezett egy nagy uraság a házhoz, és bolond remény
szállta meg a férfit. Ez az úr egy páncélért nem kevesebb mint
egy egész arany dukátot ígért, ha az hét végére elkészül.
Felfogadta hát a szomszédasszonyt bábának és ő maga azonnal
munkához látott. Begyújtotta a tüzet izzott a vas, sercegett az
anyag ahogyan ötvözte, és szikrát hányt a kalapács. Három nap
három éjjel készítette a páncélt mire az úrnak átadhatta.
Majd rögvest rohant a fizetségével a hegynek, ott is a szobor
lábához. Mászott fel keservesen a hatalmas kőtesten míg elérte
a szakállát és bedobta az aranyat. Üggyel- bajjal odaért a
füléhez azután és belesúgta a kívánságát, majd hazament.
Várt a fia mellett, akin még semmi nem látszott. Hanem a rút
nyelvű utána lopakodott a hegyhez, és kiszagolta miben
mesterkedett az öreg, és kivette az aranyat a herceg szakálla
mögül. Beleharapott az aranyba és felsikoltott amikor leért a
városba.
-Meglopták a
herceget! Hamis aranyat tettek na szakálla mögé! Az arany éppen
nem volt hamis, de összesereglettek, és kirángatták a kovácsot a
fia mellől, hogy móresre tanítsák.
-Vessük tűzre a
pénzt, hogy lássuk tényleg hamis-e! Kiáltott egyikük, s úgy is
tettek. Ahogyan a fém olvadni kezdett a kovács szemében végig ott
csillogott az arany, melynek minden cseppjében egy-egy
izzadtságcseppjét látta.
-Ez nem is hamis!
Kiáltozták, de addigra a boszorkány már nem volt sehol,
nekifutott a pusztaságnak. Az öreg csüggedten vonszolta haza
magát, és mivel egy hete nem aludt összeesett a fia szobájában.
Ezen az éjjelen különös derengést láttak a városiak. A herceg
szeme izzott. Reggel a kovács a fia ágyában ébredt, aki teával
keltegette. A herceg meggyógyította, de ezután nem teljesített
több kívánságot soha.
