Mély

Megnyílt alattam, s nem hagy

Fekete palástján hullafolt

Apró lettem s zuhanok

Éj közepén vajon ébren vagy?

Ki lettem kitől magány mi átok

Csak ott voltam magam

Egyedül a tömegből faltam

S nem vettem észre, nem látok

Csak szemem színezem, s barna

Vsgyonom bitóm okolom

S vigasztalom ha sír s fogy

Mellettem az élet mint a dér s a fagy

Tavasszal mikor új hold dereng magasan

Úgy érzem magam a mélyén mint holt

Lelkét ki félti s alant a föld száraz

Mintha csak esőt fakasztó álma

Lennék egy kóbor bennszülött s álmodok

Mi lenne ha. De akkor int, s maradok

Mert hív, kötelez s gondoz

Remélem nem hervad csak s hord

Gazdag apu

Ők nem emelnek magasba
Ha úgy hozza szemtelen
De mindegyik ostoba
Szaloncukor kiskegyed

Ők nem támadnak arra
Aki velük áll szemben
Mindenkit csak hátba
Ez aztán fegyelem

Autóval járnak haza
Majdnem már toalettre
Hogy ő vegyen maga
Nincs, ez aztán szerelem

Ezerszám flörtöl mert nem látja
Az akié a kocsi, magára nem figyel
Ki csak úgymond segít arra
Szinte köp s nem barátkozik senkivel

Szájából kapanyél, sőt traktor áll
De gazdag s összes gyereke
Valahol tanul s fizeti a zongorát
Férfi mellett csak dühöng mert

Otthon gyúr apu, s ügyvéd apu
S gazdag apu, s apu gyerek
Apu ha dühös üt, de megéri a bú
Csak háta mögött gyalázza el

Telik az idő

Óra kattog csendesen
Hűvös hajnallal kelő
Siet mellettem kedvesen
Az elmúló röpke idő

Valahol madár ébred
Zúgja a tavaszt a szellő
Kicsit gyere közelebb
Vár rád a karom, pihenő

Lassú percek rendje
Sorakozik sorok mögött
Súlyos álmok ébredése
Feledtet fiatal erőt

Könnyen ébred a nap reggel
Kocogtat az ébresztő
Macska várja mit ha felkel
A gazda húst ad s erőt

Ők tudják csak igazából ezt
A rendet ki vad félig s ős
Hadak útját majd megjárja szent
Neki a sötét s a nappal ébredő

De csak rövid mit életnek
S hamar elröppen de előbb
Tenni s dolgozni a máért kell
S nem a tegnapot kesergő

Szóval magunknak veled
Kis párom kincs ő
Feledjük a nehéz kezdetet
S a jövőnk lassan eljő

Száz jó szó

Egyszer volt, hol nem volt, az óperenciás tenger partján élt egy kereskedő, a családjával. Ennek a kereskedőnek, mikor még ifjú volt, csak kedves szava volt a feleségéhez. Azután azonban hogy fiuk született, hol ezt, hol azt szidta el mindennek, amit a párja a fián torolt meg. Mikor a fiú elérte a felnőttkort, hajóra szállt, s ezzel búcsúzott anyjától:

-Bár csak egy jó szava lenne édesanyámnak, itthon maradnék!

-Bár remélnéd, hogy százat kicsikarsz, igaz-e? Szapulta az anyja.

Így elváltak útjaik, és mintegy hét esztendőn keresztül, a fiú csak a tengert járta, az anyja meg elátkozott mindent, és mindenkit, akihez közel került. Ámde a kereskedő meghalt, az asszony magára maradt. Élt azonban a közelében egy bölcs szobrász, aki mindig csitította, mert még így is mindenkit elátkozott. Hanem történt, hogy a faluposta a fia halálát hozta el neki, miszerint a hajójára kalózok támadtak, és a fia sebesült. Ekkor is csak köpött egyet, de már nem érezte magát jól, és harmadnapra ágynak esett. Ezt látva a szobrász egy kis szobrot készített viaszból, felöltöztette, kiköpött úgy mintha az özvegyasszony fia lenne, és az ágya mellé tette. A nő először félig kábán motyogott valamit, majd egyre hangosabban becézgetni kezdte a szobrot. Már-már önkívületben szólongatta, és kedveskedett neki. Lassan felépült, de a babát mindig magánál tartotta, és beszélt hozzá, a falusiak már-már azt kezdték hinni reménytelenül megőrült, mikor egy távoli vitorlára lett figyelmes a tengerpart közelében járva.

-Ott jön haza! A rest! Az én egyetlen fiam. És valóban a fiát hozta a hajó, immáron egészségesen, felgyógyulva sebeiből. A mólón egymás nyakába borultak, de az asszony csak így korholta:

-De bezzeg én ezer jó szót is mondtam!

-Én pedig hallottam, így a fiú, attól tértem magamhoz!

A kőszakállú herceg

Volt egyszer a sivatag szélén egy karavánváros, melynek a határában, a hegyből kifaragva, egy hatalmas szobor magasodott. Egy régi királyság utolsó hercegének nagy szobra volt ez, melyről a legenda úgy szólt, aki egy aranypénzt tesz a szobor szakálla mögé, annak teljesül egy kívánsága. Messze földön híres volt e hely, s a szoborhoz királyok járultak, hogy a fülébe súghassák kívánságaikat. Élt ebben a városban egy kovács is, és annak árva fia, akiről tíz esztendeje már maga gondoskodott. Ebben a tizedik évben azonban a kovács ajtaján egy asszony kopogtatott. Nem volt ismeretlen a kovács előtt, a városiak csak rút nyelvűnek és boszorkánynak csúfolták a háta mögött, noha szép asszony lett volna, mégsem tetszett a kovácsnak.

-Hallod-e kovács, elveszel-e feleségül, vagy elátkozlak!

-Nem bizony én, nem. Ez volt a kovács válasza immáron öt éve, és kitessékelte az asszonyt az udvarról. Hanem az megelégelve az áhítozást átkot szórt a kovács házára. Mert bizony ezért hívták rút nyelvűnek az asszonyt, mert folyton átkozódott.

-Mától egy hétig nyugtot ne lelj! Ez volt az utolsó szava, és elkullogott a háztól, a kovács pedig bement és vacsorához látott fiával. Hanem ezen az éjjelen furcsa nyögésekre ébredt. A fiát ismeretlen kór támadta meg, amin még a kígyóméreg sem segített, úgy feküdt ágyában, mintha holt lenne reggelre már. Összeszámolta a kovács a pénzét, és orvosért rohant, majd mikor az azt mondta amit sohasem akart hallani, miszerint a fia ötödnapra meghal, nagyon kétségbe esett. Ekkor érkezett egy nagy uraság a házhoz, és bolond remény szállta meg a férfit. Ez az úr egy páncélért nem kevesebb mint egy egész arany dukátot ígért, ha az hét végére elkészül. Felfogadta hát a szomszédasszonyt bábának és ő maga azonnal munkához látott. Begyújtotta a tüzet izzott a vas, sercegett az anyag ahogyan ötvözte, és szikrát hányt a kalapács. Három nap három éjjel készítette a páncélt mire az úrnak átadhatta. Majd rögvest rohant a fizetségével a hegynek, ott is a szobor lábához. Mászott fel keservesen a hatalmas kőtesten míg elérte a szakállát és bedobta az aranyat. Üggyel- bajjal odaért a füléhez azután és belesúgta a kívánságát, majd hazament. Várt a fia mellett, akin még semmi nem látszott. Hanem a rút nyelvű utána lopakodott a hegyhez, és kiszagolta miben mesterkedett az öreg, és kivette az aranyat a herceg szakálla mögül. Beleharapott az aranyba és felsikoltott amikor leért a városba.

-Meglopták a herceget! Hamis aranyat tettek na szakálla mögé! Az arany éppen nem volt hamis, de összesereglettek, és kirángatták a kovácsot a fia mellől, hogy móresre tanítsák.

-Vessük tűzre a pénzt, hogy lássuk tényleg hamis-e! Kiáltott egyikük, s úgy is tettek. Ahogyan a fém olvadni kezdett a kovács szemében végig ott csillogott az arany, melynek minden cseppjében egy-egy izzadtságcseppjét látta.

-Ez nem is hamis! Kiáltozták, de addigra a boszorkány már nem volt sehol, nekifutott a pusztaságnak. Az öreg csüggedten vonszolta haza magát, és mivel egy hete nem aludt összeesett a fia szobájában. Ezen az éjjelen különös derengést láttak a városiak. A herceg szeme izzott. Reggel a kovács a fia ágyában ébredt, aki teával keltegette. A herceg meggyógyította, de ezután nem teljesített több kívánságot soha.