A rózsabokor, és az almafa

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy leány. Ennek a lánynak udvarolt Palkó, aki, bár módos legény volt, csak nem tudta szerét ejteni a leánykérésnek, mert a kislány nem adta be a derekát. Hol balról jött, az volt a baj, hol pedig jobbról, és az. Hanem ezt megunta Palkó, és egy átkot mondott a lányra, mégpedig azt, hogy addig menjen egy irányba, amíg olyan kórót nem lát, ami elveszi, mert bizony ennek a lánynak minden kérőjével az volt a baja, ami. Palkó összeszedte magát, meg is indult messze vidékre, és addig ment, amíg meg nem szomjazott. De víz nem lévén, csak mennie kellett tovább míg egy felhő meg nem sajnálta, és esni nem kezdett az eső. A legény ekkor levette a kalapját, és teliáztatta a vízből, ám ahogyan ivott belőle földbe gyökerezett a lába, nem tudott mozdulni sem többé. Mondanom sem kell, hogy egy rózsabokorrá változott. Hanem eközben a lánytól elment a kedve már mind a falubelieknek, és az is elkezdett menni, bele a pusztába. Ment, mendegélt, de mindig csak az út rosszabbik felén, és hát ő is nagyon szomjas lett, épp ahol Palkó. Levette a főkötőjét, mikorra egy felhő odaért, de abból egy szál eső sem esett. Egyszerre csak meglátta a rózsabokrot, és elkezdte kérdezni, honnan van neki vize. Azt a választ kapta, csak balról, meg csak jobbról. Ebből nem sokat értett a lány, ezért a felhőt kezdte volna kérdezgetni, de ekkor szél támadt, és a lány, nehogy elfújja a bokor mellől, földnek eresztette a lábát, és egy almafává változott. Teltek-múltak az évek, mire egy pap arra nem járt. Az nézte a két szerencsétlent, emezt virágzani, amazt a gyümölcseit szórni, és hát nem volt rest, szakított a virágból, a falu felé menet, és az almából is vett ugyanúgy, gondolva, a falusiakat majd azzal kereszteli. De mire a faluhoz ért ezek ketten folyton vesződtek. A lány kérlelte, venné-e el a rózsa, de az nem hajlott rá, azt mondta, addig nem amíg a pap vízbe nem tartja őket. Visszatértek a faluba, így hármasban, és így szólt hozzájuk a pap, hogy márpedig ha csodát tehet velük, bizony megszabadítja nyomorúságuktól, és bizony vízbe tartja őket. Ebbe beleegyeztek, és a falu kútjánál meg is tartották az eljegyzést, majd az esküvőt is, és végül minketten visszaváltozhattak azokká akik voltak. Máig is élnek valahol, a puszta szélén, épp eléggé pocakosan a fiú, és pont szép rózsás arccal a lány.

Az a fránya politika

-Mit ír az újság, drágám?

-GY. képviselő hólapáttal kergeti a nejét. Fotó is van róla, a sarkon lehet olyat kapni.

-És még?

-Szintén Gy. A szeretőjével hentergett utána cardonne matracon. Aztán elment koszorúzni, és szemetet szedett, na végre, valami hasznos. Ja itt írja, hogy a szemetet a fotós buldeaur kardigánjára szórta. Nekem is kéne egy olyan.

-Majd holnap veszek, drágám! Mit ír még?

-Már megint ez a Gy. Most president toalettpapírba törli az orrát. Gusztustalan. Mi biztosan másra használnánk.

-Holnap veszek azt is!

-K. meg összetörte a minoralod lencséit síelés közben, tudod, ahova a szomszédék készülnek, ott. Remélem nem lesz bajuk.

-Jövőre elvihetnél oda!

-Azt mondta P. hogy eső lesz, stílusosan egy fedett parkolóban van lefotózva, mint a pláza a sarkon.

-Én már kész vagyok, drágám, te vezetsz?

-Hova megyünk?

-A plázába, vásárolni. Tudod, kardigánt.

-Akkor én is veszem a kabátom!

Az első sor

Csak az első pár sor nehéz. Ez volt az első gondolata. Éveit lehulló faleveleknek látta, amik elporladtak körülötte, majd beszívta a gyökér, miután már visszatért a földbe. Csak egy sort írj. Erre kérte Anna, amikor elbúcsúztak a reptéren. Csak hogy tudjam, hogy élsz még. A férfi, mióta szökésben volt ettől a sortól félt leginkább. Nem tudhatta senki, mert különben vége. Megtalálják, és akkor véget ér minden amiért harcolt, a világának, az életének. A jövő magvait elültették, úgy érezték társaival, de a robbantás nem volt betervezve. Azt valaki más csinálta, aki most bújtatja őket, és, félve, hogy kitudódik, nem mert semmit sem tenni már egy évtizede. Ekkor váratlanul a főnöke belépett az irodába, és megszakította a gondolatmenetét.

-Charles! Menjen fel a vezérigazgatóhoz!

Amíg a liftben állva gondolkodott, hogy vajon mit akarhat tőle az igazgató, egy emelettel lentebb megállt a kabin, és beszállt egy nő. Eleinte nem foglalkozott vele, csak megnézte magának, és konstatálta, hogy legalább nem lesz egyedül. Lassan felértek, a nő fullasztó parfümje facsarta minden érzékét, és nem várt meglepetésben volt része. A nő megfordult, és Annát ismerte fel benne. Meglepetésében nem tudott szóhoz jutni, olyannyira, hogy a főnöke beszédéből csak a két hét szabadságra emlékezett. Lassan az idő múlásával már eredeti nevére sem emlékezett, nem tudta, mi lelte, de nem tudott bemutatkozni a kolleginának. Csak hebegett, majd a nő kisegítette:

-Endre. Tudom, régen volt, de örülök, hogy még életben látlak. Találkozzunk munka után a bárban.

Később a szálloda bárjában elmesélte, hogyan mentették ki Jordániából, és miként került New Yorkba, folyton abban reménykedve, hogy valahogyan még összefut valaki ismerőssel. Ugyanabban az iskolában tanítottak ugyanis, amikor megvádolták őket állam ellenes tevékenységgel, és a hatalomnak kapóra jött, hogy két idegenre kenheti a robbanást az iskolában.

-Változtak az idők Magyarországon, Endre. Hazamehetnénk. Ezért küldött el az igazgató téged is, és engem is szabadságra, hogy ezt eldöntsük. Már nem ellenség Amerika arrafelé.

Két hét múlva Endre levelet kezdett írni, a család még életben lévő tagjainak haza. Már nem volt nehéz az elő sor. Visszatér a gyökerekhez, úgy döntött.

Kicsi és mozog

Egy fényes gömb volt csupán, kezdetben. Nem akarattal jött létre, csak az az illúzió táplálta, hogy minél közelebb lehessen a többiekhez, és a tánc ami a belsejében zajlott, valahogyan mozgásra bírta. Felröppent az égbe, megtett néhány száz métert, majd lefelé zuhant. Ahogyan földet ért, rájött hogy valamilyen alakot kellene öltenie, ezért felvette az első csodálkozó kisfiú alakját, aki szembejött vele, és tátott szájjal figyelte, ahogyan a kis csillag utánozza őt. A fiú először megrémült, majd megszólalt:

-Szia! Ki vagy?

-Szia! Ki vagy? Válaszolta a másik.

-Ez így nem lesz jó, ha ugyanazt mondod mint én. Próbálj meg valami mást mondani. Mondta erre a fiú.

-Jó, felelte a másik. Tetszem?

-Hát, olyan vagy mint én, szóval nem tudom. Mi vagy te?

-Egy kis csillag. A Tejútról küldtek ide, hogy segítsem azt aki megérdemli.

-És én megérdemlem? Kérdezte.

-Úgy tűnik. Sokat segítettél a mamádnak, és ahogy figyeltem nem szeret érte senki.

-Azt nem tudom mi. Csak kötelesség.

-A szeretet? Lepődött meg a csillag. Azt mindenki tudja pedig.

-Akkor lehet hogy én vagyok a legbutább a világon.

-Várj, eggyé válok veled, és megmutatom.

Ekkor a csillag eggyé vált a kisgyerekkel, és az könnyekre fakadt.

-Ez ilyen szép? Kérdezte immár magától, mert tudta, a csillag mindig ott lesz benne, és segíteni fogja örökké.

A denevér

Amikor egyedül maradt a szobában, mint mindig, most is rátört az egyedüllét nyugalma. A váltótárs elment, most övé volt a telep biztonsága, amit komolyan is vett, legalábbis fizetéséhez mérten. Nézegette a monitorokon keresztül elé vetülő üres teret, s miután nyugtázta, már mindenki alszik, hátradőlt a székében, és elővett egy keresztrejtvényt. Egy óra telhetett el, már javában sötét volt, amikor látott egy villanást. Nem tudta, mire vélje, ezért a kamerákkal kezdte pásztázni a lakótelepet, amikor megakadt két fekvő alakon, az egyik bokor mellett. Nem tudta, mi tévő legyen, azt gondolta, majd elmennek, de tovább figyelt, és rezzenéstelen tekintete a képernyőre tapadt. Azok ketten csak feküdtek, kicsivel később felültek, és ettek, de semmi. Éjfél körül lehetett, amikor egyre sűrűbben villogtak a fények, és ő már kezdett azon gondolkodni, hogy hívja a rendőröket, de fél óra múlva elmentek, a tér üres lett. Hajnalig rá-rápillantott még a monitorokra, de csak a munkába igyekvők törték meg a kép egyhangúságát, ami számára is a műszak végét jelentette. Nemsokára jött a váltás, és ő elindult haza, a hajnali derengést figyelve. Vajon mit akartak azok ketten? De nem foglalkozott vele tovább, csak az ágyára vágyott, és a nappal nyugalmára, amit számára az alvás jelentett. Másnap ismét nyugodtan indult minden, a kutyasétáltatók már hazamentek, és nem is gondolt az előző éjjeli esetre. Hanem tíz óra körül két táskás alakot látott közeledni, akikben felismerte az előző nap látott párost. Feszülten figyelt, amíg azok a táskájukat nyitogatják, és különböző tárgyakat vesznek ki belőle. Megint éjfélig maradtak. Bosszantotta, hogy nem mehet le, és kérdezheti meg miért vannak ott már másodszor. Múló haragjában kinyitotta az ablakot, és ebben a pillanatban egy denevér vágódott be hozzá, a szobába. Ijedten hátrahőkölt, és ekkor vette észre, hogy odakint százával vadásznak. Kiterelte az állatot a még nyitott ablakon, és hirtelen világossá vált előtte minden. A következő, és a rá következő műszakjaiban várta, majd nyár végére szinte ismerősként köszöntötte a kamerákkal felszerelt párt, akik éjjelente a denevéreket fotózták.