Kapszula

Egy kapszulában élek. Nem a legjobban, de büszke vagyok rá. Nézem az embereket, akik különböző tárgyakat helyeznek el benne, és, ha látják, hogy a majom boldog azzal, amit kapott játékszerül, hagyják futni a játékot, majd elaltatnak. Más is így él. Csak több kényszert érez rá, hogy karbantartsa az állatot, vagy már el is veszítette azt. Sokan műanyag fóliából kipréselt táplálékon és szintetikus ízesítőkkel és egyéb stimulánsokkal látják el a gépezetet, amit porhüvelyül adtak nekik. Kis dobozokba préseli életét, mindegy hogy az egyikből a másikba egy gép viszi, vagy a majmot edzve inkább sétál, jutalomfalatkákat kap, az őt mentoráló világtól. Ha kilép a körből, elviszik. Megnyomnak egy gombot, egy ember összeesik. Vagy magasabbra csavarja valamely jutalomfalat adagját egy külső tényező. Ebben élünk mind. Annak hívnak ami majd egyszer szétárad az univerzumban, de szuicid gondolataink miatt a célnál inkább hallanánk a pisztoly dördülését a fülünk mellett, semhogy meg kelljen tapasztalnunk a teljes elszigeteltségét valamely kísérleti állatnak a csini gyógyszergyárból. Mert mindennek a kedvükért kell lennie. Még bosszankodásaink közepette is csak azt lessük, miként barmolhatnánk össze az életünknek nevezett kapszulánkat, csak azért mert már unalmas, vagy épp magasabb elvárásaink vannak magunkkal szemben. Ha beviszünk egy tárgyat a külvilágból, azt megöljük, mint egy állatot, hogy új értelmet nyerjen általa. Ha ingyen kapunk valamit, mert megérdemeljük, boldogok vagyunk, mint agyunk azon részei, amik ezáltal a többség nyugalmába burkolva skandálják, milyen szép. Keveseknek adatik meg az ami a valódi szabadságként van felcímkézve, de ha a címkét elolvassa valamilyen fensőbb rendű, rögtön kamerákat, és műszereket helyez köré, hogy lásd: kicsi vagy. Csak azt teszik elénk, amit fel tudunk fogni. Úgy programozzák világunkat, hogy tudjuk, boldogabbak lehetnénk, mert többet tudnánk adagolni a javakból, de tudatják velünk azt is, nem kívánjuk, ezért inkább a számunkra készültből választunk, amit a villódzó ablakán keresztül látunk magunkról, hogy szép. Fel sem fogjuk hogy az máson szép, csak szolgálja azt az illúziót amit szabadságnak hiszünk: el kell nyomni a másikat, hogy megkapjuk. És amikor elvettük a játékát egy másik kapszula lakójának, érezzük, hogy többen vagyunk, és magasabbról vizslatjuk a másik világát, de vigyázunk, nehogy felismerjük, csak egy majmot hitegetünk vele, milyen szép.    

Senki sem hazudik...

-Apa, képzeld, a Bencétől kaptam egy játékot!

-Helyes fiam, megverted érte?

-Nem... hiszem...

-Akkor nem érdemled meg.

-Miért? Adtam érte egy pogácsát!

-Mert nekik csak olcsó, igénytelen autójuk van, ezért gyűlöljük a fajtájukat. Meg mert a hivatalban anyád előtt került sorra az a hogyishívják, meg mert nekik jár az állami támogatás.

-De hát... Az apja sokat dolgozik!

-Igen, és mindig összefogdossa a bolt kilincsét az anyád előtt! Utálni minimum kell mindent ami tőlük származik, és nem erővel szerezted. Ez olyan, mintha leereszkednél az ő szintjükre, és olyan vacakokat ennél mint ők! Olyan ,,elkészített” ételeket. Tudod, amiben ők turkálnak, hogy megfőjön, és nem képesek a bunkók megvenni a boltban , mint más rendes ember. Meg nem is beszélve róla, hogy nem járnak közénk, és nem fizetik az adót, mint más rendes ember a papnak, meg nem vallják be neki, ha csúnyán beszélnek, mint mi. Nem is beszélve róla, hogy felvágnak, csak tudnám mire! Olyan nevetséges ahogyan a nagybátyja a földet túrja azzal a hülye géppel, ami még a környezetet is rombolja! És rákot csinált nagyanyádnak! Te is úgy akarod végezni? Piszkos kézzel hazaérsz, aztán meg nem győzöd szappanozni, tudod, ami csípi a húgod szemét is, olyannal, és utána csak alszol, meg eszel egész nap!

-De mi is alszunk, meg eszünk!

-Ne vitatkozz, különben is azt hallottam, hogy Bence apjának undorító bőrkeményedések vannak a kezén. Tehát mit csinálunk a hozzájuk hasonlókkal?

-Utáljuk!

-És mit csinálsz a Bencével, ha meglátod?

-Belerúgok, és elveszem a játékát!

-Mik vagyunk mi?

-Különbek apa! Már értem!

Macskamese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kandúr. Ez a kandúr vígan éldegélt a városban, amíg a boltban nem lehetett halkonzervet kapni. De ez  a konzerv nagyon különleges volt, ám, így halandó macska nem is kaphatott belőle, csak akinek kilenc élete volt. Ennek a macskának is kijutott a konzervből, de csak a leve, mert a jobb falatokat, gazdája, magának tartotta meg. De ez a kandúr, mit sem törődött ezzel, mindig csak úgy hencegett a többi macska előtt, hogy ő bizony halat evett, méghozzá konzervet. Eljött egyszer a nagyúr leánycicája is, aki finnyáskodva válogatott a kandúrok között, lévén, hogy ő úri családból jött, csak megválogatja a kedvesét. Hősünk próbált közeledni felé, ám az mindig elutasította. Nem értette miért. Egyre jobban hízelgett gazdájának, hogy adna neki halkonzervet, de az mindig csak a levével kínálta, némi kenyérdarabokkal, látva mennyire ízlik az a cicának, aki meg is volt elégedve, egy darabig. Eljött azonban az idő, amikor már komolyan érdekelte a macskaleányzó, de nem ám csak őt, hanem hatodmagát. Összegyűltek a téren, és tanácskoztak. Egyikük azt mondta verekedjenek meg, de a bölcsesség előbb-utóbb előbbre vitte a dolgot, úgy döntöttek, válasszon a lány, elvégre ő úgy is egyedül van, hát legyen az ő dolga, kivel ül menyegzőt. Elmentek hát a macskaleányhoz, körülvették és kérdezték, kit választana. A lány körbejárt, megszaglászta mindőjüket, és így szólt:

-Kenyérszagot érzek. Olyan pórias. Nem illik hozzám.

De azt nem mondta melyik kandúr kenyérszagú, így a sok macska el kezdett verekedni. A leány meg kecsesen elballagott, ezért a kandúrok mind utálják egymást a mai napig, mert bizony mind kenyeres konzervet ettek, csak egyik sem vallotta be a másiknak.

A templom egere

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy anyóka. Ennek az anyókának a kamrájában lakozott egy egér. A kamrában szépen, gazdagon éldegélt, egészen addig, míg az anyóka fel nem fedezte, és el nem kezdte üldözni. Nem volt szinte már olyan napja egerünknek, amikor nyugodhatott volna a mindenféle csapdák, és seprűzés közepette, de az anyóka csak nem bírt vele. Hanem egy nap a bibliáját vágta hozzá a polcra, és így szólt: -Hallod-e te egér. Nagy volt a harcom ellened, de most elszegényedtem, ha enni akarsz, tanuld meg ezt a könyvet kívülről, és hetednapra, mikor hazajövök napszámból, kapsz egy darab kenyeret. Mert bizony addigra az egér mohóságában felfalt mindent, ami az anyóka kamrájában ehető volt. Az anyó elment, otthagyva a bibliát, és az egér, mondani se kell, éhesen vetette rá magát. Olyannyira, hogy rágni kezdte a nehéz olvasmányt, és a puha papírlapok könnyen megadták magukat, bármennyire szentek voltak is, fogainak. Amikor a rokonság látogatóba jött a mezőről, csúfolták, hogy bezzeg, ha kijönne a kamrából, akkor találna jobb étket is annál a keserű könyvnél, de ő olyankor csak beszélt nekik, hogy milyen jó élete volt eddig, és az anyó megígérte, ha ezt megeszi, akkor kap kenyeret, amit felettébb kedvelt. Hanem az öregasszony a napszámból nem egy kenyérrel, sokkal inkább egy nagy fekete macskával tért meg, és az üldözni kezdte az egeret. Az egér nyomorúságában elfutott, egészen végig az utcán, a templomig, és így beszélt a templomot épp záró sekrestyéshez: -Hallod-e. Engem üldöz a belzebub, engedj be a templomba, mert ha nem, odaadom neki a lelkem, és megkísértem a falut. Erre a szent életű ember nagyon megijedt, ezért beengedte az egeret a templomba, hanem annak az első útja a kamrába vezetett volna, ha lett volna ott valami. Másnap mise után kérdezte a papot, mi végre épült ez a hodály, ha még enni sem tartanak benne, de a pap csak annyit szólt, eredj innen te egér, meg van a magam nyomorúsága, tanultad volna inkább a szentírást, neked is lenne dolgod. Ekkor eszébe jutott a kis léleknek, hogy ő bizony már keresztülrágta magát egyen, és hogy abban sok tudomány volt, csak nagyon keserű. Ki is ment a templom mögé, és prédikálni kezdett az ottani egereknek, hencegve vele, hogy neki bizony azt ígérték, hogy ha keserű étket eszik, kap édeset majd. Először nem hitték a többiek, bolondnak nézték, és megdobálták fűmaggal, mondva: -Edd ezt, akkor el tudsz majd rohanni a macska elől, mert lesz erőd hozzá. Eszegette is a fűmagot, de a pap ostyájára is rájárt időnként, no meg a borára, amitől felettébb kötözködő lett. Mondta is egyszer az egereknek: -Meg fog szállni titeket a belzebub, ha nem jöttök be a templomba! Ekkor megjelent a macska, és az egerek bizony besiettek a védelmet adó lyukon, egyenest a templom orgonája alá. De ott bizony akkora hangzavar támadt vasárnaponként, hogy majd bele süketültek, ezért, na meg azért mert az egyszeri egér nem mutatta meg, hol van az ostya meg a bor, inkább a kertben ették a fűmagot. Az egér egészen elégedett volt a sorsával, hanem a pap felfedezte, hogy fogy az ostya, és elkezdte ő is űzni a kis lényt, aki nem volt rest, azt mondta neki, amit bebocsáttatásakor mondott a sekrestyésnek, hogy őt bizony meg fogja szállni az ördög, ha nem lehet a templomban, és megkísérti a falut. A pap azonban ravasz tervet eszelt ki. Nem hagyta ezentúl a templomban az ostyát és a bort, hanem csak vasárnap, misekor vitette magával. Így esett, hogy az egér, aki szent életet élt, az orgonától lassan megsüketülve, koldulni volt kénytelen a fűmagot hét közben, és csak vasárnap szedegette az édes ostyát, és az anyóhoz sem mert már visszamenni, mert félt hogy nyomorú süketségében nem hallaná meg a macskát. Így lett az egerek között a legszegényebb a templom egere.  

Kétszázadik emelet

-Jé! Egy kis élőlény!

-Valóban, adj neki színes gyöngykavicsot!

-Beveszi a nyílásba a tetején... Most eldobta a nyúlványával... Nem értem. Eddig ezek a kövek mindenhol működtek. Nem visszük haza?

-Elvihetjük, ott majd kitaláljuk mit kezdjünk vele.

Nyílt az ajtó, és a kabinba csalogatott lény mormogott valamit.

-Jé! Ennek hangja van!

-Nyilván mind ilyenek. Próbálj vele úgy kommunikálni, mint Buksival. Hátha azt megérti.

-Jó megpróbálom. Vuff! Majd megvakargatom a füledet, és kapsz tototot is.

-Vigyázz vele, először az orvost kell hívni, lehet hogy élősködői vannak!

-Jó hívom Dr. Bendbindert! Halló? Doktor úr, találtunk egy lényt a kabin mellett, és szeretnénk megtartani, megvizsgálná?

-Természetesen asszonyom! Amint időm engedi átmegyek önökhöz!

-Csak gyorsan, nehogy összepiszkítsa a szőnyeget!

-Mire felérnek ott leszek!

Azzal mentek tovább. A lény nézegette a fülke falait, és elégedettnek tűnt. Néha megvakarta a füle tövét, legalábbis Nancy a fülének gondolta, majd érdeklődve nézett körbe a folyosón, amikor kiszálltak.

-Doktor úr! Úgy örülök, ugye valamilyen alacsonyabb rendű létforma?

Az orvos ekkor a lényhez fordult, és elkezdett vele beszélgetni.

-Hogysmint Joe?

-Nem értem ezeket, válaszolta. Minden évben akadnak páran akik lejönnek a kétszázadikról, és valami állatnak néznek...

-Semmi baj Joe. Csak divatjamúlt ruhája teszi. Itt van egy kis pénz a fáradalmaiért, vegyen enni a gyerekeknek is. Remélem még látjuk egymást.

-Én is remélem doki!

Azzal vidáman visszalépett a kabinba, magukra hagyva a kétszázadik emelet lakóit, akik lakásuk felé menet megbeszélték az orvossal, hogy a lény valószínűleg veszett, és csak pénzt kell adni neki, egyébként a tanácsadás nem kerül semmibe. Mikor beértek a lakásba Nancy megszólalt.

-Milyen furcsa lények laknak odalenn! Te érted ezt?

A férfi megvonta a vállát majd így szólt:

-Szerintem ehhez orvosi végzettség kell...  

A kapu

-Ezek milyen kavicsok?

-Ezek a lélek kavicsai. Válaszolta az Mónika a lányának, amikor a patakparton a színes kavicsok között játszott.

-Ezt elteszem. Azzal a kislány eltett egy számára érdekesebb darabot, mielőtt elindultak volna az autó felé.

Később, amikor a leckét írta másnapra, többször elővette és megnézte. Emlékeztette valamire, de nem tudta mi az. Töprengett egy darabig, amíg anyja vacsorázni nem hívta. Vacsora után furcsa gondolata támadt. Egy kérdés foglalkoztatta egy ideje, de csak most öltött testet.

-Mi az a lélek? Kérdezte.

-A lélek egy kapu, ami a belső gondolataink felé vezető utat takarja el előlünk. A belsőnkben rengeteg gondolat lakik, amik a legegyszerűbbtől a legbonyolultabb feladatokig, megoldanak helyzeteket, amikbe kerülünk.

-Mint az iskolai dolgozatok? Vannak kérdések, amikért több pont jár, a tanító néni szerint.

-Valami olyasmi, de ezek a gondolatok inkább egy örökké tartó iskolában születnek, amíg az út végére nem érünk.

-Mi van az út végén?

-Azt nem mondta még el senki. Én egy olyan ajtót látok a végén, amikor mindenki elbúcsúzott, és végre az ember aludni térhet.

-De mindig alszunk este. Az ajtó mögött sötét van?

-Olyan fény van mögötte, amit gyújtottál magadnak.

-És a kapun hogyan mehetnék be a belső gondolataimhoz?

-Annak a kapunak egy nagyon fontos tulajdonsága van. Ha dörömbölsz rajta egyre jobban bezáródik. Ha viszont besettenkedsz, akkor a bent lévők ismerősként köszöntenek, és amelyik gondolatod tetszik, vagy épp szükséged van rá, előbukkan, és kézen fog. Kivezet a kapun, és ott megmutatja mit kell tenned.

Ekkor a kislány ásított egyet, és így szólt:

-Most aludnom kell gondolat vezeti a kezem. Sokat tanultam ma.

Ezzel a lány elindult a szobája felé, és becsukta az ajtót. Anyja még egy kicsit tett-vett a konyhában, és ő is nyugovóra tért. Úgy érezte valami különlegeset adott, és ennek a pillanatnak a varázsában nyugodt éjszaka kezdődött...

Osztódás

Joe fölébredt és felállt, de közben csúnyán beverte a térdét az egyik konzolba. Szitkozódott, mert nem fért a fejébe, hogy hogyan tervezhetnek olyan fekhelyet amiből csak egy különleges, tornamutatványnak is beillő mozdulatsorral, ami azt volt hivatott szolgálni, hogy az összes izom és ízület kinyújtózzon, lehet felkelni. Megtapogatta a kommunikációs portot a halántékán, és, mivel úgy találta, minden rendben van, elkezdte a reggeli rutinját. Nagyon vigyázott erre az eszközre amit fejébe ültettek, mert egy nagyobb összegbe, tételesen a családi örökségként rá maradt luxusvilla árának kétharmadáért építették be. Úgy gondolta evés után, hogy kikapcsolódik egy kicsit. Elmozdította az ujját a porton, a többi már ment magától, és a foteljában ülve, már vizisielt a strandon, ami a program része volt. A porhoz tartozó nanobotok közben fenntartották az izmainak a mozgását, és így edződött is, bár annak az esélyét hogy baleset érje, mély bánatára, kihagyták a programozás során a rendszerből. Amikor megunta kiment a homokos fövenyre, és megnézte a napi felhozatalt, már ami a nőket illeti. Nem sok kedvére valót talált, azonban egyikükön megakadt a szeme. Szóba elegyedett vele, és csak a terhelhető idő végén, ami az agyának a fáradását volt hivatott jelezni, lépett ki a programból, kicsit sajnálva, hogy újra vissza kell bújnia ágyába. Alvó üzemmódba váltott, és fel sem kelt reggelig. Akkor, azután hogy rendbe szedte magát, ismét beült a fotelba, és kiment a strandra. Újra látni akarta a lányt. Rövid keresés után találkozott is vele, és egy szál virággal kedveskedett neki, amit Zsuzsi szívesen fogadott, egy mosollyal. Ezután elmentek, felfedezni a kis világuk rejtelmeit, és lehetőségeit. A lányról kiderült, hogy nemrég szerezte az eszközt ami bejuttatta őt is a gazdagok közé, már amennyire annak gondolták ezt a paradicsomot, amit bármikor meglátogathatnak. Volt látnivaló bőven, és rengeteg mindent kipróbáltak, majd néhány hét után úgy döntöttek, személyesen is találkozni szeretnének. A randevút egy parkban beszélték meg, ami nagyjából félúton volt kettejük lakása között. Ott leültek egy padra és a gondolataik beszélgettek helyettük, mert egy kis trükkel áthangolták a valósághoz a rendszereiket. Lassan beesteledett, de csak a lánynál volt két személyre fekhely, amit felajánlott a férfinak, mert szeretett volna még több időt vele tölteni. Éjjel nézték a csillagokat, majd szeretkeztek, és már tervezni kezdték a közös életüket. Joe úgy gondolta, a lány lakásában elférne az ő kis ágya is, ezért szállítót kerestek aki átviszi, és beüzemeli újra. Joe azért ragaszkodott a fekhelyéhez, mert bár utálta, voltak extra szolgáltatásai, amik a lány vendégágyából hiányoztak, szerinte. Ilyenek voltak a testét szőrtelenítő és tisztító robotkarok, amik az elpusztult, vagy a testen kívülre szorult nanobotokat hatástalanították. Mikorra azonban elkezdték a szállítást, a férfi érezni kezdte a kimerültség első jeleit, amit az implantátum is közölt vele. Volt ugyan költöztetőitala, aminek segítenie kellett volna, de nem használt, és miközben utazott a lány lakása felé, aki éppen a helyet készítette elő az új szerelmének, váratlanul mély álomba zuhant. A robotautója azonban nem állt meg, hanem egy teljesen más irányba kezdte el vinni. Az új irány a nanotechnológiai központ volt. Itt kiemelték a férfit a kocsiból, és egy elszeparált helységbe vitték. A nanorobotjai azonban dolgoztak tovább. A lányéival. Lassan egy hosszú kitüremkedő csík jelent meg Joe oldalán, és folyamatosan nőtt. A csípőjétől a hónaljáig érő entitás azután kezdett alakot ölteni. Egy gyermek alakját, aki hasonlított Joera Lassan, amikor kifejlődött leválasztották róla, és adtak egy injekciót amitől a folyamat megállt. Joe csak ekkor tért magához, és csodálkozva látta maga mellett a robotkarok között bömbölő gyermeket. Innentől Joera semmi szükség nem volt. Amikor tudatosult benne, hogy mi történt elkezdte vadul ütni az ajót ami csakhamar ki is nyílt. Egy fehér köpenyes lépett be rajta.

-Tudja mit jelent az hogy itt van? –Kérdezte.

-Valamit sejtek, de nem vagyok biztos a válaszban, és hogy hogyan tovább.

-Önöknek Zsuzsával lesz egy gyermekük, mert a hölgy várandós. A nanoszerkezet már kész van, csak be kell majd ültetni, ha a gyermek megszületik. Jobb lenne ha nem használná tovább az álomimplantátumot, mert nyolc hónap múlva apa lesz.

Joe-t mintha forró vízbe mártották volna, de ettől függetlenül örült az új kihívásnak.

Zsuzsa azonban másképp gondolkodott, és amíg Joe gyakorolta a gyermek ellátását, elment és vett egy gyógyszert ami elhajtotta a magzatot, így a férfi egyedül maradt egy nanobotokból álló vázzal. A költözést lefújta, és maradt régi otthonában. Amikor pihent a nanobotok szétterültek a padlón. Amikor evett a nanobotok rákapcsolódtak a testére a megfelelő üzemanyag kiválasztása érdekében. Ez egy kicsit megterhelő volt a férfinak, igyekezett többet enni, de az sem sokat segített nyomott hangulatán. A bot egyszer csak megszólalt.

-Apa, én mi vagyok?

-Ha én azt tudnám! -Válaszolta a férfi, és folytatta az evést. A bot, lassan elkezdte megtanulni a táplálékszerzés és a kommunikáció legkülönfélébb formáit, és szinte eluralta Joe életét. Mindenféléről kérdezgette, ha nem érkezett válasz átalakult egy olyan formára ami elvette a férfi kedvét még az élettől is. Egyszer azután elhatározta magát, és újból kiment az álomstrandra. Úgy érezte jár neki némi kikapcsolódás, és, mivel már régen használta az implantátumot, tovább időzött itt mint szokott. Amikor fölébredt, már mindent kipróbált amit szeretett volna, de megrémülve vette észre, hogy lakása teljesen más képet vett fel mint eddig. Mindenütt rácsok voltak, csak fekhelye maradt a helyén. Elkezdett kiáltozni, aminek egy hangszóró válaszolt.

-Börtönben van uram, csöndesebben. Ön megölt egy embert álmában, ezért van itt. A régi otthonába nem költözhet vissza, ugyanis azt megvette Joe Bendbinder, az ön testvére. Ha lezajlik a személyiségátalakulás egy bányában fog dolgozni, egyszerű munkásként.

De hát az az én nevem, mondta volna Joe robotváza, kimondani azonban nem tudta, mert elkezdtek hatni a szerek amik törölték emlékeit, miközben régi házában az új bot berendezte az életét.

Az utolsó hiteladós

József figyelte a számítógép képernyőjét. Már hat órája hallgatta az automata hívások búgását, és úgy érezte, lassan megőrül, a call center fülkéjének magányában. Már az ötszázadik adós, gondolta, aki nem veszi fel a telefonját, de hátraléka van. Nem lesz ez így jó, de itt megszakadt a gondolatmenete, mert a gép jelzett, hogy valaki felvette a telefont. Azonnal reagált rá, és megnyomta a válaszgombot.

-Jó napot kívánok. Kovács József vagyok. Rögzített beszélgetést folytatunk hölgyem. A beazonosításhoz szükségem lenne néhány adatra.

És ekkor csoda történt. A nő beazonosította magát. És beszélt Józsefhez, aki lassan már nem is hallott emberi hangot, legalább három napja a reggeli köszöngetésen kívül. Némán imádkozott. Csak még egy percet! Te istennő, csak még egy percet beszélj hozzám! Majd udvariasan elköszönt, és boldogan huppant vissza a széke kényelmes magányába, hogy végre beszélt, és ráadásul egy nőve! Legszívesebben ordított volna büszkeségében. De inkább csak egy fáradt félmosolyt engedett el gépe felé, ami szorgosan hívogatta tovább a nem válaszoló ügyfeleket.

Köteteim

Totálkár

Nézte a tévét, és közben az agya pörgött valamin, amit nem tudott megfogalmazni, de már fél éve bosszantotta. Elérte a csúcsot, úgy érezte, mert megvolt a kis ház, a nagy ház, a kocsi, a beosztottak, és nem értette mi nem működik körülötte, illetve azt hogy hogyan juthatott odáig, hogy ugyanúgy él, mint bárki más. Amikor elvégezte az iskolát voltak kihívások. Akkor még minden új volt. Öregedne? Ez volt a kérdés ami egyre sűrűbben foglalkoztatta. Hiszen még csak most rúgta el a harmincat magától, mégis, szinte mindent elért, amit egy nagy cégnél érdemes. Úgy érezte nincs tovább élete, mert ami foglalkoztatta, azt mindig rutinszerűen csinálta. Gondolt egy nagyot, és kiment a garázsba, mert autót még nem látott belülről. Voltak szerszámai, a biztonság kedvéért tartva, de eddig még nem használta őket soha. Felnyitotta a motorháztetőt, és találomra kicsavart egy csavart. Aztán még egyet, leszedte a gyertyakábeleket, a hengerfejet, és néhány óra múlva már darabokban hevert az egész motor. Ez az egész annyira kifárasztotta, hogy úgy döntött, inkább másnap, hétvégén, rakja össze újból. Ekkor még nem tudta, mibe fogott bele, de nagyon élvezte az egészet, ezért, másnap nagy reményekkel fogott neki a munkának. Összerakta, amit előző nap szétszedett, de egy csavar kimaradt. Újra szétszedte, és összerakta, majd elégedetten nézte a végeredményt, ami nem tartott túl sokáig, mert egy tömítést vett észre a kocsi mellett. Ez még jobban felajzotta a dolog iránti érdeklődését, de valahányszor szétszedte, és összerakta, mindig valami kimaradt. Végül, mikor már a munkára kellett készülnie vasárnap, úgy döntött, az a pár hiányzó alkatrész nem számít. Reggel, amikor beült a kocsiba, az nem indult, amitől dühös lett. Taxit kellett hívnia. A munkahelyén kiborult az egyik alkalmazottjának egy bevett szokásán, majd miután lenyugodott, folytatta ott ahol abbamaradt az aktuális jelentés elkészítése, csakúgy mint addig. Nem gondolt rá, de az autót valahogy meg kellett javítani, de büszkesége nem engedte, hogy szerelőhöz vigye, ezért különböző könyveket kezdett olvasni a témában. Amikor bement a munkahelyre, csak a kocsija körül forgott az agya, ettől mindig egy kicsit ingerült volt, ha szóltak hozzá. Otthon, az autó szétszedése és újbóli összerakása után mindig a napi elmaradt munkát pótolta, jobb híján, éjjelente. Ettől még ingerültebb lett, és már senki sem mert hozzászólni az irodában. Egy nap behívatta a főnöke, és ultimátumot adott neki. Vagy leszámol magától, vagy kirúgják, mert bomlasztja a csapatot. Nem volt mit tenni, le kellett számolnia, de a felmondási idő alatt egyfolytában azon gondolkodott, hol ronthatta el. Senkitől sem tudott ekkorra már tanácsot kérni, és csak egyetlen esemény jutott eszébe, mégpedig, hogy elkezdte az autószerelést. Következő reggel, egy nappal a felmondási idő vége után, nézegette a papírokat, és nem látott benne ajánlólevelet. Ettől dühös lett, mert a jobb állásokhoz nem juthatott hozzá a nélkül. Megírta az első pályázatot egy állásra, de szinte azonnal széttépte, mert nem találta elég jónak. Utána megírta a következőt is, de egy hétbe telt, hogy elfogadható pályázatot tudjon kicsikarni fáradt agyából. Be is hívták állásinterjúra, és éppen indította volna be az autót, amikor az, ahogy lenni szokott, nem indult. Teljesen megfeledkezett róla, hogy nem megy a gép, és ekkor elszakadt benne valami. Először a telefon esett ki a kezéből, majd nem tudta beírni a taxitársaság számát. Lassan észrevett valamit a garázsban, ahol még mindig állt, a kocsi mellett. Egy kalapács volt, a nehezebbikből. Az interjút már lekéste, ezért elkezdte a szerszámokat keresgélni, hogy legalább a gép működjön. A kalapács nem fért a fejébe, mit keres ott. Zavarta. Először el akarta rakni, de máshogy alakult a dolog. Elkezdett vele dobolni, először az egyik asztalon, majd a polcon, majd elnevette magát. Ennyire egyszerű? Kérdezte magát. Az az autó tehet róla, ezzel nekiesett a kocsinak a kalapáccsal, és egyre dühösebben ütni kezdte. Először a motort, majd a szélvédőt, majd mikorra kifáradt, a gépből nem maradt semmi felismerhető.