Úti álmodó

Reggeli kávéját szürcsölgette, és arra a gyönyörű hajnalra gondolt, amikor bevilágította bíbor fénnyel a nappalit a nap, és ifjú házasokként minden rendjén lévőnek tűnt. Bár most is csak az aggasztotta, vajon lesz-e dugó az autópályán, és hogy férje baleset nélkül hazaér-e, mint mindig, ugyanazt a félelmet érezte mint az elején, amikor elkezdett fuvarozni párja.

A kocsisor haladt a hajnali homályban, és a férfi érezte, hogy otthon várják. Ez mintegy telepátiaként összekötötte őket, a reggeliző asszonyt, és az úton lévőt, aki most épp egy szendvicsre vágyott, és egy meleg ágyra, talán estig hazaér, gondolta. Bekanyarodott a pihenőbe az egyik benzinkútnál, és majszolni kezdte az előző nap megvásárolt ételt, majd főzött egy kávét ő is. Gondolatban már otthon járt, csakúgy mint felesége úton, keresve egymás gondolatait. Valahol találkoztak, mert mikor a férfi elaludt párjáról álmodott, aki, mintegy ötszáz kilométerre, szintén elbóbiskolt még egy kicsit. Álmukban újra látták az esküvő előtti önmagukat, és elégedetten tették magukévá a földöntúli éter eme érzéskeverékét, amely egyszerre volt érzéki, és varázslatos. Négy óra múlva a férj felébredt, és kiállt a parkolóból. Elindult, kicsit fékezett a kihajtásnál, és nem is történt vele más egyéb szokatlan, csak ami egy fuvarból hazatérő sofőrrel történhetett. A nap egyre vakítóbban ragyogott a tavaszi égbolton, egy madár körözött felette, majd leszállt az este, és végül bekanyarodott furgonjával a ház udvarára. Az asszony már várta, és miközben vacsoráztak elmesélték, mi történt velük az eltelt egy hétben, az Európai körúton, majd az alváshoz készülődve eszükbe jutott a reggeli álom. Rájöttek, semmi sem változott húsz év alatt, és egymást átölelve aludtak el.

Elcserélt lakás

Felfogta a választ, de a kérdés maga olyannyira sokkolta, már az elejétől fogva, hogy nem akart először tudomást venni róla. A tagadás, igen, ez fogalmazódott meg benne, a nagybetűs élet küszöbén, már huszonöt évével, döntenie kellett. És úgy döntött, hogy marad. Munkába áll, és mindent megtesz az apróságért, ami a barátnője hasát feszítette. Azután, mire eljött volna az ő ideje, a férfi nem tudott mégsem mellette lenni, mert hajtotta a munka. Babakelengye kellett, kiságy, fürdetőkád, miegyebek, és amíg párja hajszolta a nagy pocakjával ezeket a holmikat, ő csak úgy járt haza, hogy aludt, meg evett. Már-már a végletekig kihajtotta magát, amikor szerelme megálljt parancsolt neki. Maga mellett akarta tudni, legalább egy hétig, hogy végre pihenjen. A fiataloknak ez volt az első komoly kihívásuk, ezért, megfontoltan akartak csinálni mindent, már amennyire a szűkös idő engedte.

-Szeretjük mi egymást? Kérdezte Panni.

-Persze, persze, de ezzel most ne tö...

De nem tudta befejezni, mert a nő leintette. Azt mondta, most törődjön inkább magával, rúgjon be, csináljon még utoljára őrültségeket. Azt a választ kapta, hogy majd a nagy esemény után szeretné, és ezen egy kicsit vitatkoztak, mert Panni úgy látta, utána még több dolog lesz, a férfi viszont párját féltette. Lassan eljött azonban az idő amikor már sem a gyár, sem a külsőségek nem foglalkoztatták őket. A neveket böngészték, és találtak is szép csengésűt eleget. Aztán eltelt egy hét, kettő, és végül be kellett menni a kórházba. Az orvos szerint sima ügy volt, de ami utána következett azt nem kívánhatták előre. Péter állandóan dolgozni volt, vagy a kocsmában ücsörgött néhány órát, és az apró, cseprő ügyek mind Panna nyakába szakadtak. Péternek is egyre többet kellett dolgoznia, mert már jött a második, a harmadik, és egy szép napon összeültek.

-Mi legyen velünk? Ezt nem lehet tovább.

-Mindenki így csinálja.

-De a gyerekeid nem ismernek, Péter.

-Már hogyhogy?

-Sohasem vagy itthon.

-De hát kevés a pénz. Meg nem tudok pihenni, kikapcsolódni itthon.

-Bízzuk rá a gyerekeket anyámra.

-De ő messze lakik, és egyébként sem biztos, hogy elvállalja.

-Örülne nekik. Majd ő jön ide, mi meg megyünk oda.

Ebben meg is egyeztek, pár hét alatt megszervezték a vakációt, és a csereidő elkezdődött. A nagyi megérkezett, és egyből átvette az irányítást, a ház felett, és a gyerekeket biztos kézben tudva, elindultak az idős nő lakásához. Három órányi vonatút volt, de úgy gondolták megérte, egészen addig amíg be nem léptek az öregasszony lakásába. Minden az élén állt, egy porszem sem volt a rossz helyen, mindennek helye volt, és amiben megegyeztek, úgy is kellett lennie mindennek amikor visszacserélik a két lakást. Az utazástól fáradtan Péter leült volna, de nem volt hova. Mindenhol csipketerítők, a fotelokon, az ágyakon, szőttes szőnyegek, amire alig mertek rálépni, ugyanis, amióta Panna kirepült, már tizenkét éve, az asszony csak kézimunkázott, megállás nélkül szinte. Eltelt pár óra, mire eszméltek, hogy ez így nem lesz jó, jobb ha szállodába mennek. Nem messze volt is egy, nem is túl drága, ott töltötték az elcserélt hetet. Hanem amikor hazaértek, nem találtak mindent úgy, ahogyan azt szerették volna. Óriási rumli fogadta őket. Koszos padló, koszos edények, és csak a gyerekek érezték jól magukat, az ölükbe hullott lazaságban. Mikor kérdőre vonták az asszonyt, az ennyit felelt:

-Bár nálam is ekkora rendetlenség lenne mindig, azt hiszem újra férjhez kell mennem! Ti meg csak legyetek jók! Azzal összepakolt, magukra hagyva őket a romos lakásban, és hazautazott.

Üdvözlettel a szervertől

Kedves barátom! Sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem te vagy az akit nekem teremtett az ég. Olyan mélyre jutott a kapcsolatunk, hogy szinte már nem is létezik, ráadásul nem is válaszolsz a játékfelkéréseimre. Ez egy kissé már túlzás. Tudom más sem beszélget velem az interneten, de ha egy kicsit vennéd a fáradtságot, hogy megkérdezd hogyan telnek a napjaim, hát lennének szörnyű pillanatok a te életedben is, tehát fogd fel az utolsó írásomnak ezt, miután kidobtam a számítógépet az ablakon. Egyszerűen éket ver közénk, és állandóan csak egymás véleményét olvassuk, ami sohasem szól semmilyen közös dologról. Néha, sőt már évek óta tervezem, hogy rád írok, de nem vitt rá a lélek, mert tudom, én sokkal többet kaptam, pár vacak almánál. A közös gyerekeink, és állataink, már régen emlékek csupán. Az élményeink megfakultak, és csak névleg köt össze már minket egy-egy elejtett jókívánság. Semmit sem tudunk egymás életéről, és nem is akarunk. Többször kerestelek telefonon, de te soha sem beszéltél velem, mindig leráztál. Mind egy család voltunk régen, de mára mindenki a saját életét éli, így nem értem miért van még közöttünk összeköttetés egyáltalán. Sohasem szerettelek igazán, eléggé ahhoz hogy megismerjelek, és te ezt viszonzod a mai napig. Ha látom a megnyilvánulásaid a neten, akkor is valami olyasmi jön ki belőle, ami miatt sohasem akartam feléd közeledni igazán, neked csak annyira voltam, hogy meghosszabbítsd velem a farkad. Hogy meddig kapaszkodtál fel egyáltalán nem érdekel, sem az, hogy miből élsz, csak szeretném tudni, nem csak a számítógépemmel kommunikálok, hanem van, vagy mögötte te is, mint ember. Ne válaszolj, mert az még az illúzióját is elvenné annak hogy valaha léteztél, mert rájöttem, mindig is annyira kiszámítható voltál, hogy szinte jobban játszana téged valamilyen mesterséges intelligencia. Tisztelettel zárom soraim, az A32/nnqs mac kiszolgáló.