A berber fia

Volt egyszer egy vénséges vén berber aggastyán. Ennek volt két felesége, és azoktól tíz fia. Már a kilencven esztendőt taposta sarujával, és készült a csillagok közé, mikor fia született. Hanem ekkor belázasodott az ijedtségtől, hiszen emberemlékezet óta nem született ennyi esztendősen atyának csemetéje nőtől. Hanem, lázas jajongását hallva, mert hát igen gyötörték, facsarták a lázgörcsök szegény öreget, egyszer csak hetednapra a gyermek futni kezdett. Eddigre már kipróbáltak rajta minden csodaszert, de nem segített sem a tengervíz, sem a majomkenyér főzete, így hát kezdték feladni az asszonyok. Hanem látva hogy a gyermek hogyan fut el délnek, a puszta homokban, az ég kis könnyebbséget adott az öregnek, és egy fertályóráig, de talán lehetett egy óra is vagy több, megeresztette az esőcseppjeit, és zuhogni kezdett. Futott bizony a gyermek, és kérdezgette a közben felbukkanó fáktól, mitől ilyen hűvösek. Azok mondták neki mind a saját nyelvükön, hogy bizony az a Kilimandzsáró hava miatt van. Attól ered a szél, és az adja a napégés elleni csodaszert. Hanem ezt hallva a gyermek egyre futott a fölé magasodó dombokra, amiből sziklás s ormótlan szurdokok magasodtak elé. Össze kellett hát szednie minden erejét, és egyszer csak megtalálta derékkötőjébe rejtett titkos tartalékát, a hazai kenyeret, amit anyja sütött még a tűz mögött, és ő oda rejtett. Evett belőle, és hirtelen fent termett a hideg lejtő alján, és csak vennie kellett a lába előtt elterülő hóból, egy jó maréknyit. Ekkor gondolt egyet, ugrott egyet hátrafelé, és már csak vissza kellett futnia apjához, folyatva a havat végig út közben. A szétfolyó hólé szagát megérezték a több ezer éve ott szunnyadó magok, s virágba borult a pusztaság, amerre csak futott. Ezeknek a virágoknak gyökerek voltak az alján. Tudva ezt a fiú a szomjúságtól, mert az már igen gyötörte, elkezdte a földet túrni a két kezével, és ami gumót út közben talált azokat mind kifacsarta a szájába. Elért a legkeserűbb gumóhoz, és mert már nagyon fájt a lába a sok futástól, ezt a gumót vitte apjához haza, és kinyílt szájába facsarta annak levét. Hanem ennek a keserű könnynek az ízét érezve a kórság messze futott apjától, aki még száz évig élt.

 

A hold könnyei

 

Egyszer volt egy világvégi falu. Ebben a faluban élt tizenhárom rendetlen leány. Éppen hét éve találkoztak életük szerelmével, és folyton az ő tekintetét keresték, de a fiúk, csak néha vetettek nekik ki üveggolyókat, ki gyöngysort, mikor évente visszatértek, így mindig adtak nekik, vagy küldönccel elküldtek nekik valami apróságot a kinycseik közül, amiért apjuk keményen megdolgoztatta őket a jobbágytelken. Mire a nyolcadik év eltelt, mindegyik lány bogos hajjal, és rengeteg tennivalóval várta volna őket, hogy végre szót értsenek velük, de valahogy olyan lusták voltak, hogy bizony megharagították a molylepkéket a könyveik között, akik körbetáncolták őket, és ettől mély álomba zuhantak este. Ekkor anyjuk egy egy levendulacsokrot tett a párnájuk alá, és dúdolva takarítani kezdtek. Ennek a tizenhárom leánynak bizony volt három titkos szobája. Sorra járták mind, hát csak úgy álmodtak, mert mind a hét szoba tiszta volt, és telis-tele volt könyvekkel. Csak ebben a nyolcadikban volt pokoli rendetlenség, de akkora, hogy nem győzték számollni, mennyi kacatot hordtak már ezek össze. Gyorsan dúdolva, seprűt fogtak, kitakarították a szobát, de közben, éjszakai munkájuk során, elfeledkeztek a lányokról, akiket addigra egy egy molylepke egy selyemszálon vonszolt végig a csillagösvényen, és felakaszotta végül mind a tizenhármat a fogyó hold sarlójára. Hanem ott pityeregni kezdtek, hogy mit fognak szólni a fiúk, ha meglátják milyenek, és nem találnak a helyén mindent, és főleg azért, hogy valódi szerelmük lépjen be reggel a szobájukba. De bizony ezekben a könnyekben fürdött addigra a tizenhárom háziasszony, és reggelre már előkerült végre a leányok szabóollója, amivel le tudták vágni őket a holdról, és mire a levendula végre kiszáradt a párnájuk alatt, ők is rendbeszedték magukat, és egy egy kulccsal felnyitották az ablak alatti ládát, aminek a nyikorgásától mind felébredtek. Ekkor felöltöztették őket, és úgy várták már a konyhában apjuk mellett a legényeket, mint a valódi dámák. Így esett, hogy végül mindőjük a megfelelő társát találta végül meg, és boldogan éltek ezután.

A pujaszedő legendája

Egyszer volt huszonegy boszorkány, akik a leghosszabb éjszakára gyűjtötték a parazsat a nyelvük alatt egész nyáron. Úgy gondolták belefújják a nyárfalángba a parazsakat, és elsőszülött fiaikat s leányaikat azon a hamun forgatják, amit az a máglya napfelkeltére hagy. Össze is hordták a nyárfarőzsét minden szegletéből a világnak, és a vacsora után, ami fekete kovászleves volt, elkezdték sorban kipörgetni nyelvük alól a sok zsarátnokot, és a gyerkőcök egyre gyorsabban táncoltak körülötte. Hanem estefelé, nyolc körül, mézeskalács illata, törökmézzel vegyítve keveredett a füstbe, és az első boszorkány, aki ráfújt az ágakra, elkezdett sziszegni. A többiek mit sem sejtve futtatták tovább egyre gyorsabban hangszerükön a saját dalukat, ami végül egy hangorkánná változott, ezzel védve, és ritmust adva a táncikáló hároméveseknek. De ekkor bekúszott az illat, éa hirtelen egy ott termő ébenfa szekér előtt sorakoztak mind, egytől egyig, apanázsért. Hanem nem apanázst kaptak, hanem kipattant egy fürge szikár ujjú vénember, és a macskái, és elkezdték a kocsira dobálni a pujákat, és mind egy sorban elfértek, épp hetesével a padokon. Ekkor gyorsan selyemzsinórt kötött az öreg a kisujjukra, és annak horgot csomózott a végére. De eddigre már olyan szédítő magasan jártak, hogy nem érték utol őket a banyák. Elrepültek az óriás kútja mellett, majd balra aztán jobbra, és már a hét forrás friss zuhatagjában fürdőztek mind. De mire meghűtötte volna őket a nagy fekete hideg, a szikár öreg lángot lehelt rájuk, mindőjükre kétszer. Ekkor kanyarodtak fel a göncöl rúdjához, közvetlenül a sarkcsillaghoz, és mire észbe kaptak, már a rúdon lógtak kisujjuknál fogva. Sírtak ríttak ekkor már a boszorkák, de sírtak ríttak ők is, mire ezt a világvégi táltos meghallotta. Ekkor elővett venyigéjéből huszonegy hársfavesszőt. Ezüst nyílhegyeket metszett a végükre, és a hegyüket atranyba mártotta háromszor, a végét pedig kacsatollal nyilazta ki. Becélozta vele éjfélkor a selyemfonalak közül az elsőt, és bizony mire bánatosan hazakullogott a huszonegy banya, bizony az összes lurkó az ágyában szuszogott, kormosan, mint ki a kéményből bújt elő. Ekkor a táltos fújtatott kettőt, belefújt a kürtjébe, és a huszonegy asszonság súrolni kezdte a gyermekét, s mire a nap felkelt ragyogott mind a tisztaságtól, ők pedig gyöngyöző homlokkal dőltek a lócára. Így járt hát huszonegy boszorka a pujaszedővel.