Áginak kevés ideje maradt hajnalig.
Az északi fény beragyogta az eget, és egy darabig engedte, hogy a
látván foglya legyen. A macska a lábához dörgölőzött,
jelezve, hogy lassan ideje megkapnia a reggelit. Miközben a
macskatáp után kutatott a keze a szekrényben, egy furcsa tárgy
került a kezébe. Szokatlan formájú, idegenül ható alakja még
ma is visszarettentette attól, amit maga mögött hagyott, de úgy
döntött tesz egy próbát, és letisztította a pipát. Egészen
pontosan egy vízipipa volt az, amit még otthon vásárolt, de a
férje idegenkedése miatt nem használták már tíz éve. Mellette
volt a dobozában a dohány is, meg egy kis szén, így nem feküdt
vissza aludni, hanem kiment a pipával a teraszra. Vaníliás dohányt
tett a szénre, miután begyújtotta, és elkezdett vele pöfékelni.
Lassan felkelt a nap, és a kellemes illatokat, legalábbis a nő így
gondolta, csodálatos színkavalkáddal ünnepelte a tó felett.
Mintha egy dzsinn szállt volna a tájra, ami teljesíti a három
kívánságát minden jöttmentnek, úgy szálltak fel a
füstpamacsok. Lassan végzett. Már hallotta lánya hangját, és
ahogyan a reggeli nyújtózkodásból ásításba csapott át a
család élete, férje is előcsoszogott. Először arra gondolt,
hogy a nő sütött valamit, de miután kiült ő is a kényelmes
vesszőfotelbe, el elkérte a pipa csutoráját.
-No mi az angyalom? Te is rákapsz az
ízére? Ez volt ami eszébe jutott először Áginak, mert annyira
belefeledkezett a hajnali természet szépségébe, hogy a jó
reggelt elmaradt.
-Te sem lettél bolondabb tőle, volt a
válasz. De a gyereknek sütni kell valamit, különben hisztis lesz.
-Tudom. Majd lesz az is.
Észre sem vették, de reggelig kint
maradtak, és mint két régi bajtárs füstölögtek, és
beszélgettek.
