A rózsabogár

Hajnalban madarak lármáztak a parkban. Kriszta kicsit megorrolt rájuk, mert egy rigó épp az ablaka alatt bizonygatta a valót párjának, meglehetősen hangosan. El volt már szokva ezektől a zajoktól, a belváros magánya ugyanis, főleg autódudálás és a forgalom zajában merült ki. De most, hogy visszaköltözött a kisvárosias peremkerületbe, valahogyan nem akarta, nem tudta tudomásul venni, hogy az embereken kívül más lények is léteznek. Később a kávéját kavargatva eszébe jutott, hogy pont emiatt költözött vissza, mármint, hogy ne a szomszéd ébresztőórája legyen a nyugalmának fő zavarója, hanem inkább bogarak, tücskök és miegymás, ami kicsit mindig megnyugtatta. Egyszer csak koppanást hallott a falon, és amikor odanézett, egy zöld bogár vergődött hanyatt fekve a padlón. Hogy mikor repült be, nem tudta, de kicsit ijedten látta, hogy fényes páncélja, mint egy tündérláng, zöldes árnyat vet a falra, mint valamilyen lámpás, pont olyan, amit épp használt. Először a szemét dörzsölgette, és nem tudta befogadja-e a látványt, vagy inkább csak tapossa agyon, de amikor közelebb lépett, látta, nem a bogár világít, csak az éjjeli fény, a konnektor mellett tükröződik szárnyain. Meg akarta fogni, és mint egy félős állatidomár, a lábaira fordította, amit, maga sem tudta, miért tett. Ekkor látta meg a szép, zölden csillogó páncélját, aminél fogva könnyedén megfogta. Úgy gondolta, kár lenne a kukába dobni, inkább kinyitotta az ablakot, ahol egy pillanatra felerősödött a madárzaj, és kidobta. A bogár rögtön szárnyra kapott, és azonmód visszarepült a szobába, a lány nem kis bosszúságára. Már-már gondolkodott egy rövidebb pásztormonológon, amikor ismét repülni kezdett a rózsabogár, és egyenesen kirepült a hajnali derengésbe. Kriszta ezután tovább kortyolgatta a kávét, de egy kicsit megilletődött rajta, hogy az emberi alkotásokon kívül is van szépség a földön.