Macskamese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kandúr. Ez a kandúr vígan éldegélt a városban, amíg a boltban nem lehetett halkonzervet kapni. De ez  a konzerv nagyon különleges volt, ám, így halandó macska nem is kaphatott belőle, csak akinek kilenc élete volt. Ennek a macskának is kijutott a konzervből, de csak a leve, mert a jobb falatokat, gazdája, magának tartotta meg. De ez a kandúr, mit sem törődött ezzel, mindig csak úgy hencegett a többi macska előtt, hogy ő bizony halat evett, méghozzá konzervet. Eljött egyszer a nagyúr leánycicája is, aki finnyáskodva válogatott a kandúrok között, lévén, hogy ő úri családból jött, csak megválogatja a kedvesét. Hősünk próbált közeledni felé, ám az mindig elutasította. Nem értette miért. Egyre jobban hízelgett gazdájának, hogy adna neki halkonzervet, de az mindig csak a levével kínálta, némi kenyérdarabokkal, látva mennyire ízlik az a cicának, aki meg is volt elégedve, egy darabig. Eljött azonban az idő, amikor már komolyan érdekelte a macskaleányzó, de nem ám csak őt, hanem hatodmagát. Összegyűltek a téren, és tanácskoztak. Egyikük azt mondta verekedjenek meg, de a bölcsesség előbb-utóbb előbbre vitte a dolgot, úgy döntöttek, válasszon a lány, elvégre ő úgy is egyedül van, hát legyen az ő dolga, kivel ül menyegzőt. Elmentek hát a macskaleányhoz, körülvették és kérdezték, kit választana. A lány körbejárt, megszaglászta mindőjüket, és így szólt:

-Kenyérszagot érzek. Olyan pórias. Nem illik hozzám.

De azt nem mondta melyik kandúr kenyérszagú, így a sok macska el kezdett verekedni. A leány meg kecsesen elballagott, ezért a kandúrok mind utálják egymást a mai napig, mert bizony mind kenyeres konzervet ettek, csak egyik sem vallotta be a másiknak.