Búcsú a várostól

-Jó napot. Önök kerestek? Nem egészen értettem a problémát.

-Igen, mi kerestük Mr Bendbinder, mi vagyunk azok.

-És mi a probléma?

-A felesége megunta magát, ezért átköltöztetjük önt egy kellemesebb városrészbe.

-Joe félősen rápillantott a nejére, illetve az íróasztalára, majd megvonta a vállát, és összeszedte a ruháit és a könyveit egy zsákba, majd követte az őt vezető alacsony embert.

Megkapta az új lakást, pazar volt a kilátás, sokkal csendesebb volt itt, mint a régi helyen, ezért kényelmesen elnyújtózott az ágyon, gondolta alszik egyet. Eltelt két hét, ismét keresték, majd amikor félénken ajtót nyitott, egy idősödő nő dühös pillantásai mellett az előző úriember magyarázta, hogy a hölgy a horkolásától nem hallja rendesen Vivaldit. Joe, mit volt mit tenni, összeszedte a cókmókját, és arrébb költözött két lépcsőházzal. Ott egyszer csak egy smicisapkás ember kopogtatott, miszerint csak akkor maradhat, ha délután nem zavar bele a naplementébe, ugyanis már tíz éve azon fáradozik, hogy lefotózzon egy speciális galambfajtát, naplementében. Ő azt mondta, hogy rendben, majd tekintettel lesz erre is, de másnap mégis költöznie kellett. Pár tömbbel arrébb azt mondták csúnya, kicsit odébb rondán nézett egy nőre, mellesleg a nő nem volt egy szép látvány, még arrébb a gyerekek nem tudtak tőle rendesen labdázni, mert a feje árnyékától nem látták a kapufát...

Nem volt más hely már, csak a falu. Joe fájó szívvel hagyta ott a várost, hiszen ott nőtt fel, ott nősült, és igen, most pont az lett a szomszéd, aki gyerekkorában csúnyán nézett az anyjára, és aki miatt nem tudott focizni rendesen. De ők már nem emlékeztek rá, és meghívták egy ismerkedési partira.