Tengeri ének

Egyszer volt egy várandós leány. Ez a leány, mivel jó sorban élt, egy kis halászfaluban az óperenciás tenger partján, nem félt a fia jövőjét illetően. Gyönyörűen nőtt a pocak, és minden rendben volt egészen a jeles napig, történetesen, míg fia fel nem sírt a bábaasszony kezei között. Hanem fia hangjára odasereglettek mind a falubeli asszonyok és sírni kezdtek ők is, mégpedig nem könnyeket, hanem gyöngyöket. Megijedt a bába s a leány, miféle szörnyeteg jött a világra, és gyorsan egy nádfonat hajócskát készítettek, és belebocsájtották a fiút a tengerbe. Ekkor még kicsi volt, s az áramlatokkal utazott, s azt gondolta biztosan a szél az anyja. Eső támadt, s ezzel az esővízzel, mint az ég könnyeivel táplálta magát, s már a szél hangján sírt. Meghallotta az ég ezt, s oly kedves lett neki az ének, hogy a hajókat is már csak egyre szelídebben ringatta. A gyermek éjjel aludt, Napközben pedig a vízzel játszott. Érezte az ég törődését, s egy szép nap, mikor egy halászbárka felé sodorta a víz hallgatózni kezdett. A tengerészek siralmait hallgatta, s mivel közülük valónak érezte magát, szerette volna nekik megadni a békességet, s a halászat örömét. Ekkor susogva énekelni kezdte a legszebb dalt amit csak a széltől hallott, s a tengerészeknek ezentúl mindig volt hal elegendő, és a viharok is elkerülték őket. Mindenki jól járt a gyermekkel. A tengeri halak magjukat áldozták a halászoknak, a halászok ellátták asszonyaikat és összecsipkedték a gyöngyöket, amiket a piacaikon nagy értéken tudták eladni. Hanem a mélységet és a csillagokat nyugtalanította ez a rend és összeültek a nagygöncöl rúdja mögött tanácskozni. Így szólt a mély. ,,Nem hullik semmi mostanában fentről az ölembe”, mire a csillagok folytatták ,,Mi lesz ha megkoronázzák? Ki fog ránk nézni?”. Végül eldöntötték. A feje tetejére állították a tengert és az eget, nagy vihart támasztva vele. De ezzel a viharral már a fiú nem tudott megbirkózni, bizony menekülnie kellett. Lelkét rábízta egy kis madárra, s testét a tengernek adta, hogy kimenekítse az embereket.

Szállt, szállt a madár, csőrében vitte a gyermeket a legszebb dallal, egészen a puszta közepéig, és ott szabadon engedte. Hanem ott már a csalogány szaladt bele a pusztába énekével a puszták népét kápráztatva tovább, eldöntötte, az ő fülüknek fog kedveskedni ezentúl.