Elcserélt lakás

Felfogta a választ, de a kérdés maga olyannyira sokkolta, már az elejétől fogva, hogy nem akart először tudomást venni róla. A tagadás, igen, ez fogalmazódott meg benne, a nagybetűs élet küszöbén, már huszonöt évével, döntenie kellett. És úgy döntött, hogy marad. Munkába áll, és mindent megtesz az apróságért, ami a barátnője hasát feszítette. Azután, mire eljött volna az ő ideje, a férfi nem tudott mégsem mellette lenni, mert hajtotta a munka. Babakelengye kellett, kiságy, fürdetőkád, miegyebek, és amíg párja hajszolta a nagy pocakjával ezeket a holmikat, ő csak úgy járt haza, hogy aludt, meg evett. Már-már a végletekig kihajtotta magát, amikor szerelme megálljt parancsolt neki. Maga mellett akarta tudni, legalább egy hétig, hogy végre pihenjen. A fiataloknak ez volt az első komoly kihívásuk, ezért, megfontoltan akartak csinálni mindent, már amennyire a szűkös idő engedte.

-Szeretjük mi egymást? Kérdezte Panni.

-Persze, persze, de ezzel most ne tö...

De nem tudta befejezni, mert a nő leintette. Azt mondta, most törődjön inkább magával, rúgjon be, csináljon még utoljára őrültségeket. Azt a választ kapta, hogy majd a nagy esemény után szeretné, és ezen egy kicsit vitatkoztak, mert Panni úgy látta, utána még több dolog lesz, a férfi viszont párját féltette. Lassan eljött azonban az idő amikor már sem a gyár, sem a külsőségek nem foglalkoztatták őket. A neveket böngészték, és találtak is szép csengésűt eleget. Aztán eltelt egy hét, kettő, és végül be kellett menni a kórházba. Az orvos szerint sima ügy volt, de ami utána következett azt nem kívánhatták előre. Péter állandóan dolgozni volt, vagy a kocsmában ücsörgött néhány órát, és az apró, cseprő ügyek mind Panna nyakába szakadtak. Péternek is egyre többet kellett dolgoznia, mert már jött a második, a harmadik, és egy szép napon összeültek.

-Mi legyen velünk? Ezt nem lehet tovább.

-Mindenki így csinálja.

-De a gyerekeid nem ismernek, Péter.

-Már hogyhogy?

-Sohasem vagy itthon.

-De hát kevés a pénz. Meg nem tudok pihenni, kikapcsolódni itthon.

-Bízzuk rá a gyerekeket anyámra.

-De ő messze lakik, és egyébként sem biztos, hogy elvállalja.

-Örülne nekik. Majd ő jön ide, mi meg megyünk oda.

Ebben meg is egyeztek, pár hét alatt megszervezték a vakációt, és a csereidő elkezdődött. A nagyi megérkezett, és egyből átvette az irányítást, a ház felett, és a gyerekeket biztos kézben tudva, elindultak az idős nő lakásához. Három órányi vonatút volt, de úgy gondolták megérte, egészen addig amíg be nem léptek az öregasszony lakásába. Minden az élén állt, egy porszem sem volt a rossz helyen, mindennek helye volt, és amiben megegyeztek, úgy is kellett lennie mindennek amikor visszacserélik a két lakást. Az utazástól fáradtan Péter leült volna, de nem volt hova. Mindenhol csipketerítők, a fotelokon, az ágyakon, szőttes szőnyegek, amire alig mertek rálépni, ugyanis, amióta Panna kirepült, már tizenkét éve, az asszony csak kézimunkázott, megállás nélkül szinte. Eltelt pár óra, mire eszméltek, hogy ez így nem lesz jó, jobb ha szállodába mennek. Nem messze volt is egy, nem is túl drága, ott töltötték az elcserélt hetet. Hanem amikor hazaértek, nem találtak mindent úgy, ahogyan azt szerették volna. Óriási rumli fogadta őket. Koszos padló, koszos edények, és csak a gyerekek érezték jól magukat, az ölükbe hullott lazaságban. Mikor kérdőre vonták az asszonyt, az ennyit felelt:

-Bár nálam is ekkora rendetlenség lenne mindig, azt hiszem újra férjhez kell mennem! Ti meg csak legyetek jók! Azzal összepakolt, magukra hagyva őket a romos lakásban, és hazautazott.